Vannak nekünk, magyaroknak, jól bevált sirámaink. Ha például Arany János angolul írta volna meg a Vörös Rébéket, elhalványíthatta volna vele Poe Hollóját. Vagy ha Krúdy történetesen francia anyanyelvű lett volna, akkor egyszerűen nem is beszélnénk Proustról... A lista egyébként hosszú.
 

Hát én most találtam/találni vélek egy újabb tételt erre a listára: ha Szathmári Sándor valamely világnyelven alkotott volna, széles e világ tán az ő Hiába című – a második világháború előtt, a harmincas évek elején írt – regényét jobban ismerné, mint Orwell 1984-ét.

Az antiutópia műfaji követelményeinek megfelelően a regény a jövőben játszódik, a technikai civilizáció fejlett, és totális diktatúra uralkodik. Tehát 2080-at írunk; van mozgójárda és mozgólépcső; repülőgépjárat pl. Szombathely és Budapest között; van „etazsírozott birtok”, azaz óriási, ötemeletes betonteknőkben folyik a mezőgazdasági termelés – a hozzá tartozó esőztető berendezéssel, földforgató fenékráccsal, a napfényt pedig mesterségesen helyettesítik. Valódi ételhez azonban csak a kiváltságosok jutnak; a munkát végző lakosság a vitafluid nevű egyetemes „energiaitallal” táplálkozik. És ha jól értem a műszaki leírást, akkor Szathmári feltalálta azt a ketyerét is, melyet mi mikrohullámú sütőnek nevezünk.
 

A diktatúra természete kommunista jellegű, a terminológia legalábbis mindenképpen, hiszen elvtársakról van szó, élproletárokról, tervgazdálkodásról. Ám természetesen bármely zsarnoki rendszer működési szabályai érvényesek ebben a könyvben is, akárcsak a többi, hasonló műfajú alkotásban. A múlthamisítás és agymosás teljes gőzzel működik, nemkülönben a megfélemlítés ezerféle eszköze, melyek közül jó néhány Szathmári egyéni leleménye, nem ismerjük más antiutópiákból. És bár a könyv dermesztő légköre valóban ismerős lehet, Szathmári eredetiségét és íráskészségét, fantáziadús cselekményalakítását már ezen a ponton mindenképpen el kell ismernünk.
De még csak most jön a java!

A főszereplő Hajós Kálmán, fejmunkás (=értelmiségi). Természetesen ellenzéki, és természetesen a szerelem löki a cselekvés mezejére. Az antiutópiák cselekménymintái szerint történhetik az, hogy a szabadságért küzdő hős életére törnek, ámde az utolsó pillanatban megmenekül – mint például Swiftnél, vagy Madách Falanszterében. De meg is semmisíthetik a főhőst. Orwell 1984 című regénye azért is felkavaró, mert ott a főhőst bedarálják, zombit csinálnak belőle. Az emlékezetes utolsó mondat szerint Winston Smith szerette a Nagytestvért. Az ember azt hinné, hogy ennél pesszimistább befejezés nem képzelhető el.

Nos, Hajós Kálmán lehetőséget és teljhatalmat kap arra, hogy megvalósítsa a saját társadalmi elképzelését. És ez lesz a még pesszimistább vég. Ugye, nem kell mondanom, hogy mi jön ki ebből?
 

De azért nézzük át a folyamatot!
A főhős irtózik minden ideológiától, így idealista, ezért eszményi telepén eleinte kizárólag a normális életre irányuló munka megszervezésén fáradozik. Jézusra hivatkozik, s a gazdag ifjú evangéliumi történetére. Hogy Isten szavát nem az teljesíti be tökéletesen, aki betartja a parancsolatokat, hanem az, aki elosztja a szegények között a vagyonát.
Ezért aztán az emberek – akik egyébként hozzá hasonló ellenzékiek voltak a diktatúrában –  azonnal gyengekezűnek látják, és hozzáfognak a különböző ideológiájú pártok megszervezéséhez. A neoszovjet (afféle liberális-demokratikus kommunizmus) és az antropista párt (az „emberarcú” kommunizmus) áll szemben egymással. Elsőként tehát anarchia fenyeget, majd az, hogy valamelyik párt hatalomra kerül, s eközben természetesen áldozatul esik Hajós is – akit majd hazaárulóként lehet megbélyegezni, avagy a későbbiekben mártírként lehet tisztelni.

Mielőtt ez bekövetkezne, az emelvényről elhangzik Hajós mondata: „Tiltakozom a megemlítése ellen is, hogy én azonnal vörösőrséget hozatok, vagy hogyha valaki pisszenni mer, zárt üzemben fog megrohadni”. A dolgok logikájából következik, hogy jószándékú munkatársai röptében megvágják a mondatot, és az általuk teszetoszának tűnő vezér szájából a lakosság azt hallja, hogy „azonnal vörösőrséget hozatok, hogyha valaki pisszenni mer, zárt üzemben fog megrohadni”. Miután ezzel mindenki szemében elsöprő sikert arat, Hajós egy darabig még küzd a lelkiismeretével. Meg akarja mondani az igazat: hogy a mondatát manipulálták. Nem és nem akarja elhinni a párok tanácsadóinak igazát: „Ha jót akarsz tenni az emberekkel, előbb Néró legyél. Verd pofon őket, mire majd elkezdenek szeretni téged. Szedd el mindenüket, mire dicsérni fogják adakozó jóságodat. Egypárat gyilkolj is meg, hogy irgalmas és könyörületes jó szívedről is meggyőzd őket.”
De aztán mégiscsak tömeggyilkos lesz belőle.

A csúcsot viszont akkor éri el, amikor már nem a pártokra hallgat többé, hanem egy profi bűnöző lesz a tanácsadója. Ez a maffiózó,

az alázattól meggörbülve, folyton derékszögben közlekedik előtte, „mézzel folyó”, „bülbülszavú” tanácsai viszont beválnak.
Olyan újfajta totális diktatúra épül ki, mely sokkal rosszabb a kommunistánál. Még a mi korunkra is hajaz a dolog, amennyiben az emberek egyetemes hit- és meggyőződésigényét gyanús, ezoterikus üzelmek, babonás szertartások elégítik ki.
Hajós a regény végén luxuspalotában él, fényévnyi távolságban a népétől. Az emberek istenítik, miközben éheznek, és rendszeresen irtják avagy bebörtönzik őket a Belső Kör (=belügy) emberei. Hajós lesz a Centrumgépész (= Nagy Inkvizítor, Führer, Conducator, Népvezér, Nagytestvér, Főelvtárs, stb.) A nők a combjukra tetováltatják az arcmását, a családok róla nevezik el a gyermekeiket…
Cinikus tanácsadója, a profi, azt is megengedi neki, hogy gyermekded játék gyanánt leírja az igazat. Tudniillik eredeti elképzeléseit a Jóról, Szépről, Igazról. Ezt a szöveget – mely az igazság arcul köpése és lábbal tiprása – kiskáté formájában tanulja és ismétli az istenadta nép.
 

A legeslegkeserűbb, hogy nemcsak a nép nem látja, amit kell, hanem maga Hajós sem veszi észre magát. Azt hiszi, elhozta a tökéletes társadalmat.

Mondhatnám azt is, hogy no comment.
De a regény végső poénját nem árultam el.
 

A szerző rezonőrje nem a főhős, hanem az őrültek házába önként bevonuló társadalmon kívüli figura. Aki megoldja a helyzetet. Mert ő tudja, hogy a hiba az emberi természetben van. Ezért: Minden HIÁBA.

Szathmári Sándor nagyon kevéssé ismert szerző. Teljesen véletlen, hogy most ez a regénye a kezembe került. És az is, hogy egyetemista koromban olvastam már egy könyvét, a Kazohiniát. Az is antiutópia, azt is jónak találtam sok évvel ezelőtt.
Az ilyes művek szerzői általában megszállott moralisták, javíthatatlan idealisták, és a politika sokkal jobban érdekli őket, mint engem. (Én ugyanis hajlamos vagyok azt gondolni, hogy nem a társadalmi kérdések a legfontosabbak az ember életében.)
De a Hiába című könyvet jó írásnak találom. (Újból hangsúlyozom, hogy jóval Orwell előtt írta ezt a regényt.) És igazságérzetem is berzenkedik az ellen, hogy mennyire nem ismeri senki ezt a szerzőt és ezt a művet. Pedig, szerintem, tényleg van olyan jó, mint Orwell, sőt talán jobb is.
Most megpróbáltam olvasókat szerezni neki.
Lehet, hogy hiába (?).*
 

* Legyen esélye annak, hogy nem „hiába”: a kezembe kerül második kiadás:

Gyurkó Tibor Zoltán, Cegléd, 2011

az első kiadás: Fapadoskönyv Kiadó, 2010