Két egyetemista vár a fõvárosba vivõ gyorsvonatra. Mióta autóbusszal gyorsabb és némelyik járaton olcsóbb is valamivel az út odáig, valahogy megfogyatkozott az utazóközönség. Pedig ezen a vonalon, erre járt a prériexpressnek becézett, a déli szakaszon végigdöcögõ gyorsvonat Kassa és Pozsony között, ez volt az egytemisták vonatja. Péntekenként és hétfõnként pedig iparisták, egészségügyisek, a pedagógiai szakközépiskolások, az építészek vonata. Szárnyvonalakat éltetett, eldugott kisvárosok felé jelentett ütõeret. Mostanra elég körülnézni. Egy fiú ütögeti a térdén a fülhallgatóban dobogó ritmust, egy lány áll, törékenyen, két hatalmas táskával várva a csatlakozást. Mennyien vártak valamikor, mennyi szép beszélgetés, életre szóló találkozások, szerelmek szövõdtek ezen a vonalon, ezen a vonaton? Nem tudni megszámolta-e valaki. A tolatók tempósan átballagnak a síneken, kezükben a gurítani való kocsik fékezésére szolgáló saru, hosszú nyelû kalapács a kerékvizsgálónál, egy öreg muzsikus pedig kibillen a resti ajtaján kezében egy meztelen szárazfával, amin valami furcsa bús melódiát kezd el pengetni, csak úgy magának, csak úgy az õszre való tekintettel. Senki nem beszélget, a két néne is inkább vajas kiflijével törõdik. Az állomásfõnök mobiltelefonál éppen és hevesen gesztikulál, valami hétvégi munkáról beszél, pedig még csak kedd van. A csapos kiáll cigarettázni a peronra, nincs most szezon, majd egy jó két hét múlva lehet megint aratni, majd ha jönnek be a megmaradt személyvonatokon a segélyosztás után a falusiak, akkor talán lendül valamit a forgalom. Vasúton is, restiben is. Addig marad a csend, az õszi légy zúgásához hasonló alaphang, amit a javítómûhely kompresszora produkál. Már a befutó gyorsvonat sem hoz mozgást. Három leszálló, két felszálló, a hangosbemondó szõke nõi hangja jó utat kíván és ennyi. Kisvárosi kép, sárgásbarna dombokkal, csendes állomással és két, személyvonatra váró nénével. Meg egy kupacnyi emlékkel, azokból az idõkbõl, mikor még élt az élet errefelé.
|
