Plakátmûvészet

Milyen a lengyel, ha plakát?
A „Klasszikusok Krakkóból” címû, Mieczys³aw Górowski és W³adis³aw Pluta munkáit bemutató kiállítás a budapesti Lengyel Intézetben magáért beszél.

A Lengyel Intézethez vezetõ úton megpróbáltam felidézni emlékeimet a plakátról, arról a bizonyos nagybetûsrõl, nehogy már felkészületlenül forduljak be a Nagymezõ utcába, bár ez nyilván rajtam kívül senkit sem érdekel, de engem igenis nagyon. Néhány nappal azelõtt éppen erre jártam és bekukkantottam a hatalmas ablakokon, de rohantam is tovább, tudván, úgyis jövök majd még. Eszembe jutott Toulouse-Lautrec, a kezdet kezdete, az õ kanyargós betûi, amelyekkel a Divan Japonaise-t hirdeti és bálványozza Jane Avrilt. Persze, minekutána foglalkoztam egy keveset a Bauhausszal, szinte láthatatlan módon csusszantam át a huszadik századi, modernnek mondott tipográfia mezejére. Az meg már csak hab a tortán, hogy a nagyvárost minden egyes ponton elárasztják a kicsit másféle plakátok (nevezhetjük akár vizuális környezetszennyezésnek is), amelyek épp megjelenõ bestsellert, ígéretesnek tûnõ jegybanki alapkamatot, vagy örök fiatalságot ígérnek.

A látogató, amint belép egy galériába, múzeumba, már nem viselkedhet úgy, mint annak elõtte. A kiállítóterek valamelyest (vagy nagyonis) szakrális terek, hiszen ezek mind a mûvészet templomai, gondoljunk csak az elsõ múzeumokra, mint amilyen a British Museum, a Szépmûvészeti, vagy a Magyar Nemzeti Múzeum. Mindennek tudatában az ember már másként fog tekinteni a kiállított tárgyakra, azaz mûtárgyakra, hiszen innentõl kezdve minden, ami abban a térben helyet foglal, a mûvészet részét képezi.

Én is úgy tekintek tehát a lengyel plakátokra, mint mûalkotásokra, bár tisztában vagyok vele, hogy nyugodtan szembe jöhetnének velem bármelyik utcasarkon (na jó, nem bármelyiken, csak Krakkóéin), s ha ez valóban így lenne, bizonyára nem tulajdonítanék neki túlzott jelentõséget. Mint ahogy nem is tulajdonítok, hiszen nap mint nap mozgólépcsõn, metrómegállóban, bevásárlóközpontban, de egy sima telefonfülke falán is találkozom velük, no, nem a lengyel fajtával, csak azzal, amit már annyira megszokhattunk. Feltehetjük tehát a kérdést magunkban: akkor most miért is mûvészet az egyik, s miért nem az a másik? Marcel Duchamp-hoz hasonlóan bárki bevihetne egy piszoárt a galériába és felrakhatná egy posztamensre, mondván, ez mûvészet. Ugyanígy hóna alá csaphatna egy ránctalanító krém reklámmal is.

A Lengyel Intézetben kiállított plakátok esetében nem az utca mûvészete kerül be a kiállító terembe, éppen fordítva: a mûvészetet viszik ki az utcára, s valljuk be õszintén, így sokkal jobban járunk. Járnánk, ha Krakkóban élnénk, de nem élünk. Mivel még nem jártam Lengyelországban, minden fenntartás nélkül elhiszem Annának, amit mesél, hogy Krakkóban még az utolsó szórólapot is hasonló tipográfiával és mûvészi odafigyeléssel készítik, mint amilyeneket itt látunk a falon. Nem azt mondom, hogy Magyarországon katasztrofális a helyzet (bár Szlovákiáról jobb nem is beszélni), de azért közel sem tartunk ott, ahol a lengyelek. Hiszen plakátban minden kétséget kizáróan õk a legjobbak. Velünk ellentétben õk olyan kompromisszumot képesek kötni, ahol a minõség nem vész el, csak átalakul. Méghozzá olyan formában, ahol kép és szöveg nem egymás fölé, hanem egymás mellé rendelõdnek. Azt hiszem, mindenek elõtt ez az, ami kulcsa lehet a lengyel sikerszériának.

A „Klasszikusok Krakkóból” cím jól példázza: attól, hogy valami klasszikus, tehát tradicionális, még egyáltalán nem kell unalmasnak, szájbarágósnak lennie, de nem is homlokegyenest más, nem megbotránkoztató (mint annyi minden napjainkban). Mikor szembefordultam a kiállított plakátokkal (amelyek szorosan egymás mellett és felett helyezkedtek el, akár egy ikonosztáz vagy a Salon akadémista festményei), végig arra a kérdésre kerestem a választ: mitõl olyan lengyeles ez? Merthogy kétségkívül jó (ez tiszta sor), de mitõl?

A címben szereplõ két klasszikus, Mieczys³aw Górowski és W³adis³aw Pluta stílusa, mint azt a képek elrendezése is sugallja, alapvetõen különbözik egymástól. Górowski megmarad a valóban hagyományosnak tekinthetõ kézírásnál és elsõosztályú grafikánál. Nála elõször inkább a képre (s nem véletlen részemrõl ez a szóhasználat) figyel a nézõ, felismerve a nagyokat, akik elõtt maga az alkotómûvész is tiszteleg (Vincent van Gogh, Joseph Beuys, vagy Giuseppe Verdi). Repertoárjában fõleg színházi plakátokkal találkozunk, melyeken általában egy ló szerepel, aki vagy ellopta Yorick bohóc sapkáját, vagy csak egész egyszerûen gebe és egy létra kell hozzá, hogy az ember megülhesse (Don Kichot, olvashatjuk).  
Plutánál ez épp fordítva történik: a szemlélõ elõbb a szöveggel szembesül, amit maradéktalanul meg is ért (Romeo et Juliet, Pinocchio, Jazz, stb.), hiszen nincsen ebben semmi ördöngösség, s már legyintene is: de hisz ebben nem hogy ördöngösség, de semmi sincs. Na, akkor esik le a tantusz.

Nem máson, mint saját magamon figyeltem meg ezeket a tüneteket, s aki ugyanúgy átesik ezen a „tûzkeresztségen”, azaz megérti a kép poénját (ugyancsak nem véletlen szóhasználat), tudja, mire gondolok. Aki meg nem érti, annak elmagyarázni nem lehet, egyszerûen nem érdemes, no, nem azért, mert bárki is gyengeelméjû lenne, de a csattanón mindenkinek magának kell nevetnie, másképp nem megy.

Ezek a plakátok pontosan olyanok, mint a lengyelek (vagy a lengyelek olyanok, mint a plakátjaik?): nem tolakszanak az arcunkba, nem követelik erõszakosan maguknak a figyelmet, inkább csendesen, de sokat sejtetõen kínálják azt a keveset, ami (mint tudjuk) néha több, hogy aztán megmosolyoghassuk Don Quijote paripáját és a szaxofonos hangszerét.
Talán megfogalmazódik bennünk az igény, milyen jó lenne lengyel (típusú) plakátokkal találkozni az utcán. Kérdés azonban, vajon nem veszítené el varázsát, vagy éppen ellenkezõleg, akkor érné el valódi létformáját, ha kikerülne a kiállítóterek falai közül? Vagy elmegyünk Krakkóba, vagy beérjük a Lengyel Intézettel. Egyik jobb, mint a másik!

(A kiállítás megtekinthetõ 2010. március 20-ig, Lengyel Intézet, 1065 Budapest, Nagymezõ utca 15.)

        Mayer Kitti Hanna