Hizsnyai Zoltán:

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mielõtt Szabó Ottó itt kiállított képeirõl szólanék, egy vallomással tartozom. Illik ugyanis megindokolnom, hogy laikusként miért vetemedtem arra (pontosabban: miért hagytam magam arra vetemíteni!), hogy egy képzõmûvészeti tárlat megnyitóján efféle szóbeli megnyilatkozásra ragadtassam magamat.
Úgy egy hónapja éppen valami verscsonkot farigcsáltam, amikor a köröttem tornyosuló könyvhalmokra hanyagul ledobott felöltõmben váratlanul megszólalt egy ismerõs Chopin-keringõ. Oti hívott. Értesített, hogy ekkor és ekkor Pozsonyban nyílik kiállítása, majd minden teketóriázás nélkül megkérdezte, vállalnám-e, hogy írok valamit a megnyitóra. Nem szeretné ugyanis – és mondanivalójának ezt a részét saját értelmezésemben, pamfleteken edzõdött stílusom lebutított verziójával próbálom visszaadni – szóval hogy nem szeretné, ha valami szakember bennfenteskedõ okoskodásait kéne végighallgatnia.
Már megijedtem, hogy valami erõmet meghaladó feladatról van szó – ha felcsendül a keringõ, mindig ez hasít az agyamba elõször –, a követelmények hallatán azonban meg kellett állapítanom, hogy ennyire testhezálló feladatot régen nem kaptam. Nos, ha valamirõl kifejezetten úgy kívántatik beszélni, hogy a szóban forgó dologhoz a megszólaló ne igazán értsen, ahhoz valóban én vagyok a legmegfelelõbb ember, gondoltam. De valahogy mégsem igazán könnyebbültem meg.
Mert hát mi az, hogy érteni valamihez?! Mondjuk, a csavarkötésekhez persze kétségtelenül lehet érteni (bár számomra ez iparistaként sem adatott meg maradéktalanul), de mit jelentsen az, hogy a költészethez vagy a képzõmûvészethez érteni? Behatóan ismerni a meghaladott irányzatokat és a mai trendeket? Vagy hogy a toll másik végérõl is szemléltessem a dilemmát: élvezetes módon fogalmazni, egyedi, gondolatébresztõ szóképeket, jól csengõ rímeket alkotni vagy például az aranymetszés szbályait ismerni és rajzolni tudni elegendõ? Az ilyen lexikai és technikai ismeretek adják egy érvényes értelmezés vagy egy nagy jelentõségû alkotás sava-borsát? A virtuozitás mértéke egyenesen arányos a mûalkotás értékével? A tájékozottság a mûértelmezés fajsúlyosságával?
Dehogyis! A lényeghez, egy sugárzó, szellemdús mûalkotás titkának felfejtéséhez vagy akár a csoda mibenlétének puszta szemléltetéséhez mindezen mûveltségi elemek jottányival sem visznek közelebb. Ha valaki valóban a lényegrõl akar beszélni, önmagukban ezekkel az ismeretekkel nem sokra megy. (No persze kárára sincsenek feltétlenül!)
Igen ám, csakhogy amikorra idáig jutottam a belsõ monológban, és az írás elkezdésének már semmilyen elvi akadálya nem tornyosult elõttem, arra is rá kellett ébrednem, hogy még a legöntörvényûbb mûalkotásokról is szinte lehetetlen úgy beszélni érdemben, hogy az ember nem kapcsolódik valamilyen, már létezõ narrációhoz. Ellenkezõ esetben megvan ugyanis a veszélye, hogy az ember végérvényesen belegabalyodik egymásból kibomló szóvirágaiba, miközben az azokból felszálló terjengõs illatfelhõk kábulatában még mindig azt hiszi, valóban mond valamit. Pedig már réges-rég csak halandzsázik, és a semmitmondó, túllírizált, gondolatpótlékként funkcionálló öncélú költõiség kliséi közt evickélve halad a tökéletes értelmezõi csõd felé.
Induljunk el talán a Chopin-csengõhangból, gondoltam. Vizsgáljuk meg, van-e valami romantikus ezekben a képekben. Küzdelem, heroizmus, sötét, démonikus szenvedély, pátosz – satöbbi. Én úgy látom (jobban mondva, az írás idején – amikor az itt kiállított képeket valójában még nem is tekintettem meg – úgy láttam): mindez bõven bennük van. Különösen a satöbbi. Az a legszembetûnõbb. Vagyishogy ott van ezeken a képeken a romantikus szemlélet vastagon, de ez a Szabó Ottó-i romanticizmus valahogy akként hat, mint a mobilból felhangzó Chopin-keringõ. Megidéz valamit, de korántsem azonos vele. A parafrázisok, az új struktúrákba ágyazott idézetek, az ily módon átértelmezett kultúrtörténeti allúziók pedig a posztmodernre jellemzõek. (Jelentsen bármit is ez a fogalom.) De hát nevezhetõ-e Szabó Ottó bármilyen értelemben is posztmodernnek? Igenis meg nem is. Vagyis nem.
Aztán itt van a szimbolista szál… Vagy talán inkább pre-szimbolista. Nevezetesen a költõként és filozófusként is korszakos jelentõségût alkotó William Blake nevével fémjelezhetõ, irányzatokhoz nehezen kapcsolható hagyományra gondolok. Szabó Ottó számos vásznán felfedezhetõ egy ehhez hasonló irányultságnak, poétikának a nyoma. Képeiben mindig van valami irodalmias is. Vagy mondjuk így: filozofikus. Valami, ami túlmutat a képzõmûvészet legszûkebben értelmezett határain, és egyetemes szellemtörténeti vonatkozásokkal bír. No de nevezhetõ-e Szabó Ottó Blake-követõnek vagy pláne szimbolistának? Dehogy nevezhetõ!
Már csak azért sem, mert kétségtelenül van itt egy absztrakt szál is… Habár igaz, az absztraktnak tûnõ ornamentika mellett az õ képein mindig jelen van a figurativitás is, sõt, ha jobban megfigyeljük, még az absztrakt elemek is igencsak hajlamosak arra, hogy vizuális képzeletünk olvasztótégelyében tárgyak, tájak vagy emberi testrészek – fõleg arcok – ideáivá sûrûsödjenek. Egyszóval: Szabó Ottó sem absztraktnak, sem a figurativitás kizárólagosságát hirdetõ alkotómûvésznek nem nevezhetõ.
No de hát akkor hová soroljuk?
Emberek vagyunk, kliséket gyártunk, osztályozunk, így mûködik az elménk. Erõsen dolgozik bennünk a besorolhatnék, s ha ez nem sikerül, könnyen elöntheti agyunkat a düh. Szabó Ottó esetében pedig a besorolással, bizony, elég nagy bajban vagyunk. Sokan közülünk ilyen esetben hajlamosak egy huszárvágással megoldani a gordiusi csomót: kiválasztanak néhány, logikai láncba rendezhetõ felületi elemet (a sorból kilógó, másra utaló jellemzõk figyelembevételétõl nagyvonalúan eltekintenek), és ezek alapján sommás ítéletet hoznak. Csak nehogy már tovább kelljen törni a fejüket, és esetleg más, korábban kristálytisztának tûnõ elvek alapján definiált kategóriákat, holmi takarosan kiképzett rekeszeket át kelljen szabniuk.
Akik például a mûvészet fejlõdésének – szerintem alapvetõen téves – képzetét preferálják, Szabó Ottó mûvészetérõl akár azt is megállapíthatják, hogy nem korszerû. (Ezt meg én hajlamos vagyok úgy lefordítani saját használatra, hogy nem követi a kordivatot.) Ha a szóban forgó alkotó képi világának egyes elemeit megvizsgáljuk, ez az ítélet akár még helytállónak is tûnhet. Nekem azonban – irodalmár lévén – eszembe jut Füst Milán esete, akinek a költészete már a maga korában is minden elemében korszerûtlennek, múltba révedõnek tûnt. Csakhogy egyben, egységes egészként vizsgálva meg ezt a lírát, azt kell megállapítanunk, hogy Füst Milán a Nyugat egész elsõ nemzedékének minden bizonnyal legegyedibb, legmerészebb, legkísérletezõbb – vagyis legkorszerûbb költõje. És Krúdyval is hasonló a helyzet.
Mi hát a korszerûség?
Az én definícióm a következõ: korszerû mûvész az, aki a kulturális hagyományokat pszichéje aktuális (a korra, a helyre is jellemzõ) állapotának megfelelõen, mély beleérzõképességgel, kreativitással, arányérzékkel és elmélyült mesterségbeli tudással, tehát magas mûvészi színvonalon újraértelmezve képes újból és újból közkinccsé avatni.
Én úgy látom, Szabó Ottó éppen erre törekszik.
Hogy ebbéli törekvése mennyire sikeres – itt a jó alkalom –, ki-ki maga ítélje meg.
Köszönöm, hogy meghallgattak!

* Tallósi Béla írása a kiálltással kapcsolatban