Sikert falatozó nyolcévesek és szomorú kis kirakatgyerekek. Szekeres Éva Karrier nincs. Csak az elvágyódó hiheti azt, hogy ez a fogalom tartalommal bír, csak az tekintheti saját pozícióból pozícióba való vesszõfutását karriernek, aki képességeiben mindig egy kicsit alulmarad.
Sokat használt negatív jelzõ a karrierista, pedig akire rásütik annak lehet hogy csak szeretetpótló kényszerevései vannak. Lehet hogy hétévesen õ is szeretetre vágyott, de azt feltételhez kötve kapta, jó bizonyítványért, matematikai versenyen elért eredményért. Õ levonta a saját következtetéseit. Szeretetpótló sikervitaminjait bebiztosítja magának.
Olyan korban élünk, amelyben a tipegõ képességfejlesztõ játékokat illeget, az óvodást idegen nyelvet is oktató intézménybe íratják és puzzle-val ajándékozzák, az iskoláskorúnak meg már masli és díszcsomagolás nélkül jár a versenyszellem. Aki nem maximumot teljesít, az gyengébb minõségû, másodosztály: asztalosnak, kõmûvesnek való. És ez az asztalosnak, kõmûvesnek való megutálja az elsõosztályút, és úgy émelyeg a harmadosztályútól, mint saját közéjük való csúszásának esélyétõl. A tanár és a szülõ pedig évekig következetesen degradálja az asztalost, az építõmunkást, a péket, a vasutast, a háztartásbelit. Mire neveltje tizenéves lesz, bizton rendelkezik már némi bizonytalansággal, komplexussal és homályos, vagy erõszakos szégyenérzettel saját lelkiismeretesen lapátoló apja és parfum helyett levesszagú anyja miatt.
Mi egy olyan országban élünk, amelyben a kedves papák és mamák úgy tartják jónak, hogy nagyon korán megtanítsák a kicsit szamárlétrára mászni. Talán önfeláldozásuk ára ez? Remélik, hogy megajándékoztatnak majd annak az életnek a látványával, amelyet õk szeretnének élni, ha tudnák, hogy beszûkült mozgásterükben hogyan kezdjenek hozzá?
A baj csak az, hogy miként a labilis, frusztrált hiába hangoztatja a magabiztosság fontosságát, éppúgy a bizonytalan csemetéje sem otthon szívja meg magát tettrekészséggel.
Aztán adott az anya, aki szeretetre képtelen, és fogyatékosságáért kárpótlásul olyan karbantartást celebrál, amiben még az almák is magozva, hámozva kerülnek a megrövidített elé. Nyakában a boldogtalanság gyöngyszemei. Fiókáját önállóságától fosztogatja, vagy végérvényesen anyagiassá teszi, ha érzelmei: elégedettsége folyton játékvonat, matchbox és hifi torony formációt öltenek.
És ismerek olyanokat, akik nem gyermekükért, de az anyává vagy apává válás archaikus öröméért váltak azzá, és a minõségi változás gyönyörében meg sem zavarja õket a gyerek. Egyikük hetente elmeséli közel tíz évvel ezelõtti szülését, amiben saját hõsies magatartásának ecsetelése mellett elvész, hogy volt ott egy másik is, az éppen érkezõ.
És vannak, akik egy tökéletes gyerekkor díszletét tervezik meg, majd varázsolják csemetéjük köré, baldachinos ággyal, rongybabával, teddymackóval és komponálnak hozzá érzelmi koreográfiát is. Gyermekeik csuda jól neveltek. Tudják, hogyan kell viselkedni tanévnyitón, hogyan kell boldognak lenni karácsonykor, virgonckodni a sátorozás alatt, és tudják, mi a giccses és nincs is velük semmi baj azon kívül, hogy nincsenek jelen önmagukban. Üres kis kirakatgyerekek, akikbõl majd idézetekbõl összerakott felnõttek válnak, vagy mondhatnám úgy is, hogy felvilágosodás kora elõttiek, barlangból árnyat nézõk, akik nem mernek a saját értelmükre támaszkodni.
Persze, a gyerek életében nem a szülõ az egyedüli hatás. És a szülõ is volt gyerek, és nála is visszakereshetõ mi, ki gáncsolta el.
Az ember csodálatosan szabad. Barátkozik, szerelembe esik, könyveket talál, riaszthatja az érzelmi igénytelenség. Megtagadhat, lázadhat, tanulhat alázatot, fölnevelheti saját szüleit. Mindig adott a belsõ ösvényekre való rátalálás esélye.
Vágyom tisztelni a gyermeket!
|
