Robert Rodriguez és Frank Miller telibe talált. A film egy sikeres millerképregény filmmé adaptalása, jobban mondva a képregény filmre vitele. Sokan probálkoztak már hasonló feladattal, eddig a Sin City a legszerencsésebb. Az alkotás érdemei szerintem elsõsorban technikai jellegûek: a gragfikaszerû fekete-fehér vizuál, amelyben a hellyel-közzel megjelenõ szín a hangsúlyozás eszköze, a képregényszerû látószögek és szöveg. Mozgó grafikák sorozata, amelyeken hús-vér emberek szerepelnek. Stílusbravúr. A film olyannyira hû a rajzokhoz, hogy a képregény storyboardként szerepelt készítésénél. Mi ez, ha nem pop-art filmben? Éles kontúrok, fény-árnyék, fehér-fekete, és az érthetõségnek alárendelt ábrazolótechnika: fekete alapon a fehér vér mutat, fehéren a fekete, de van, hogy bíborvöröset kíván az epizód, vagy citromsárgát.
A zene tökéletesen illeszkedik a képhez, fõképpen sötét és elborult jazz, baljós downtempo, komor rézfúvósok, zaklatott vonósok, rozsdás villanygitárok és mélyrõl csattogó basszusok szólnak, szépen aládolgozva a libabõrös hangulatnak.
A film figurái felnõttmese-hõsök: a férfiak karizmatikusak, a nõk bombázók. Pátoszos szózatokat hallgatunk két óráig, annak tudatában viszont, hogy felnõttmesét, képregényt látunk, amelyet nem valódi emberek, hanem szupermenek es fantomok laknak. Ennek tudatában egyáltalán nem tûnik infantilisnek, vagy kínosnak. A színészi alakításokból had emeljem ki Mickey Rourke munkáját. Feledhetetlenül formálja meg Marvvot, a kétlábon járó mészárszéket. Mozgása kidolgozott, pontosan koreografált, vadállatokra emlékeztetõ tánc, gesztusai félelmetesek és hihetõek.
Rodriguez rendezõi stílusa arra a diákra emlékeztet, amelyik olyannyira nyilvánvalóan nyalt felelet közben a tanárnak, hogy azzal már az osztálytársait is szórakoztatta. Gondoljunk csak a Desperadora, amit egyesek azért szeretnek, mert a macsó Banderas péppé lövöldöz mindenkit, egyesek pedig azért, mert a péppé lövõs filmek finom paródiáját vélik benne felfedezni. Ezt a jelenséget látom a Sin Cityben is. Lényegében egy mesterfokú filmtechnikai megoldásokkal készített potenciális kultuszfilm. Azt a réteget szólítja meg, amelyik a Kill Billt és hasonló igényes akciófilmeket komálja, nem közönségfilm viszont. Komor hangulatú véres történet, amelyben a jó nem jutalmaztatik meg, mindenki bûnhõdik. A film nem filozófiai téziseitõl, vagy blöcs tanításaitól érdemes, hanem elsõsorban a vizuális élménytõl, és annak az ösztönös igénynek kielégítésétõl, amelyik arra vesz rá, hogy szembenézzünk a fenevaddal egy állatkertben. Nem gondolkodtam a film nézése közben, hanem „megéltem azt“, kápráztam. szerzõ: Gyenes Gábor
|
