József Attila: Születésnapomra

Harminckét éves lettem én --
meglepetés e költemény
          csecse
          becse:

ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten

        magam
        magam.
 

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.

         Az ám, 
         Hazám!
 

Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató

         szegény
         legény.
 

De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem

       fura
       ura.
 

Intelme gyorsan, nyersen ért
a "Nincsen apám" versemért,

        a hont 
        kivont
 

szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem

        hevét
       s nevét:
 

"Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén" --

         gagyog
        s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,

        sekély 
        e kéj --
 

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon

        taní-
        tani!

(1937. április 11.)

Szászi Zoltán: Privát emlékezés

     Egyetlen sikoltó vonatkerék megnyitotta végtelent. Most onnan kéne rám visszanézned, gyémántkemény tekintettel, pilleszárnyra engedve minden versed. A semmi ágán ülve nézni a gyötrődő földi létet, a sorsok sorokba bujtatását. Egy évben egy nap, születésed napja, a versé. Mikor szóra nyílik a száj, mikor nem elég a földi beszéd, mikor vers kell, mikor ihlet szülte szépség és nyomorúság szavai hullanak az emberből, mint rögek az eke után. Első találkozásunknak lassan harminc éve már. Arcod, az a szép, bús csontos fiatal férfiarc, mély, tengertölelő tekintetével kinézett a tankönyv belsejéből, izgága ádámcsutkád meg mintha éppen káromkodás vagy ima görcsbeugró szavait  akarná kiköpni erre a csúf világra, amit mégis oly csodásra énekeltél.

      Szürke külvárost, nyomort és sikoltozó szegénységet énekeltél, szerelmet, vágyat, kenyeret, bánatot, népet, Európát, jövőt. Nem tudom látod-e, mi az mit álmaid helyett élünk. Éhesen és fázva járok magamban, ha olvaslak. Járok magamban és tűnődöm, mint egy hitetlen tanítvány, fel-fellapozom a könyveket, belebököm ujjaimat a verseid közé, tudni akarom, vagy-e, vagy csak álmodtad magad? Csak álmodom magam én is? Csak akkor vagyok én, ha soraidban merítkezve, édes szavakat emelek ki szívemből és imává foglalom a vallomást? A vallomást, hogy nincs más út, csak a tiszta emberi lélek útja. Amit Te megjártál.

      Vonattetőn kuporogva, Szabadszállásig, szenet lopva a ferencvárosi pályaudvar árnyékos mellékvágányainál, papírforgót árusítva a gazdag gyerekeknek. Párizst megfutva, Dunán hajózva a vén Tatáron, könyvet árulva és a Szép Szót hintve széjjel, a verset oly nehezen befogadni kívánó, kispolgári bágyadt lelkekbe. Ki is vagy Te? Miért is voltál? Mit tudok Rólad? Annyit se, mint a hitetlen az ő megváltójáról. Annyit se, mint a bogár az Istenről.

      Nem az adatok, a kartotékok beszélnek nekem, nem tudnak azok semmit se rólad. Az éjszakai meztelen villanyégők mellett, hideg albérletekben olvasott, a kezem közt alvó összegyűjtött versek a tanúi, hogy nem tudok rólad semmit. De érezlek, és szeretni tudtam tanulni tőled. Magamhoz vittél s magamtól taszítottál, de sírni tudtam és nevetni általad. Egy lány jut eszembe mindig egyik versedről, egy másikról egy nyári éjszaka, egy harmadikról az eltűnő idő, s a többiről is mind valami, a csillagidővel sem megmérhető végtelenig sorolhatnám, mit s hogyan adnak nekem napról napra.

      Csúszik a köd és szaggatja fejem a világtalan éj, megtép a hideg és papírlapra teszem a vacsorám, hogy így is emlékezzem Rád. Vigyázva és simogatva egyszer, s tépve vadul máskor ott a könyv kezem ügyében, minden verseidnek agyonnyúzott gyűjteménye, a híres Cserépfalvi kiadás, hogy a mohó szememnek máris a hűsítő verssorok billegő madárlábnyomhoz hasonló sorjázásában legyen pihenése. Olyankor látlak, amint kiskabátban sétálsz a Tejút mellett, a csillagoknak kalapot emelsz, mint a postás tette, mikor levelet hozott a mamának, látom lecsüggedt kezedben a tollat, s kopott könyökű felöltőd zsebében valamelyik francia költő verseit, meg egy összegyűrt ujságba csomagolva egy kis darab kenyeret.

      Egy lépés neked már csak a végtelen, egy sóhajnyi idő, száz év. Csontjaid a mama ölében végre, s verset ünnepel születésnapodon egy nemzet, kinek fia, csillaga, szépséget kolduló garabonciása voltál. Nem én kiáltok, a külvárosi éj jár medvetáncot, mert Te, Te tudod már. Nagyon fáj!