SZÉPRÕL ÉS IGAZRÓL ÉS JÓRÓL

Sodródva, hányattatva a mindennapokban gyakorta felébred bennem a kíváncsiság, hogy megtudjam, mihez viszonyít, aki összehasonlít? Mibõl gondolja, hogy õ az, aki elbírálhatja a létezõket? Miért hiszi magáról, hogy õ egy értékmeghatározó tényezõ?

Platón véleménye szerint, ha a dolgokat úgy találjuk, hogy azok többé vagy kevésbé jók, igazak vagy szépek, ítéletünk valamiképpen magában foglalja a maradéktalanul jó, igaz és szép ismeretét. Mintha valamikor - ki tudja, mikor - talán a földi élet elõtti létezésben tisztában lettünk volna mindezekkel. Mintha onnan jöttünk volna, ahol ezek a fogalmak "vannak". Talán azért mer kapásból véleményezni szinte minden ember ezen dolgokkal kapcsolatban, és csak akik már tudják, hogy nem tudnak semmit - bizonytalanodnak el…*
Az ókori filozófus a jót, az igazat és a szépet az Eggyel azonosítja és ezt a titokzatos egységet isteni valóságnak tartja (vö. Parmenidész). Az ideák és az érzékelhetõ dolgok azáltal léteznek, azáltal igazak, szépek és jók, hogy részesülnek e titokzatos egységbõl. Platón szerint a törekvõ szeretettõl ( erósz) vezérelve és a tökéletességek lépcsõfokait végigjárva juthat el az ember arra a fokra, ahol már képes szemlélni magát a jót, az igazat és a szépet (Szümposzion 210 e - 211 d; Politeia 505-520; Phaidrosz 249 d; Phaidón 74 a). Szemlélni…, de semmi esetre sem bíráskodni fölötte. Mindenesetre ezen a fokon már tisztában van azzal, hogy nem neki akarnak tetszeni a dolgok és nem is a "tetszik-e" a mértéke mindennek. Felfogja, hogy az igazság tõle független szentség, amit nem birtokolhat - következésképpen nem állíthatja hogy igaza van. Érti, hogy a jó nem azonos azzal, hogy ízlik-e…
Arisztotelész a Metaphüszika második könyvében a legfõbb igazsággal azonos legfõbb létezõrõl beszél (Metaphüszika 993 b és 1008 b - 1009 a).
Plótinosz azt állítja, hogy a lélek a misztikus felemelkedésben a jó, az igaz és a szép formájában megnyilvánuló Egyhez jut közel (I. Enneasz 3 és 6).
A világ dolgai csak korlátozott mértékben jók, igazak és szépek Augustinus Aurélius szerint. Ennek magyarázata az, hogy csak részesülés útján birtokolják e tökéletességeket: magából a jóból, az igazból és a szépbõl, azaz az isteni létbõl részesülnek. A feltétlen jóról, igazról és széprõl háttéri ismeretünk van: errõl az ismeretrõl végtelenbe mutató vágyaink és összehasonlító ítéleteink tanúskodnak (De Trinitate 8, 3, 4; Confessiones 10, 23, 33; 7, 17, 23).
"…Minden, amit tökéletlennek mondunk, tökéletessége megfogyatkozásával lett azzá. Következésképp, ha látunk valami ilyen vagy olyan fajtájú tökéletlen dolgot, szükségszerûen kell lenni ugyanabból a fajtából egy tökéletes példánynak is. Hiszen ha tagadjuk a tökéletes létét, akkor el sem képzelhetõ, hogy az, amit tökéletlennek mondunk, honnan lett légyen…" - elmélkedik Boëthius a De consolatione philosophiae (3, 10) címû mûvében.

"A szépség csak a tudat fényében, az ember élményében jelentkezik" - mondja Aquinói Tamás.
Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a világ csak azáltal szép vagy nem szép, igaz vagy hamis, jó, esetleg rossz, hogy mi - neveltetésünk, vallásunk, világképünk, nemzeti hovatartozásunk, hagyományaink által befolyásolva - miféle képet alakítunk ki róla.**
Elképzelhetõ talán, hogy minõségileg minden - az egész dologi világ - csak bennünk létezik?
"Minden ember egy önmagába zárt külön világ" - mondja Kierkegaard és hozzáteszi: "minden indivíduum örök inkognitóban él" Vagyis az egyén teljesen sosem fedi fel kilétét. Még önmaga számára sem… "Ismerd meg önmagadat!" - hangzik Szókratész kategorikus imperatívusza útbaigazítva a keresõ elmét…

Hányszor gyönyörködünk a gyerekekben, ahogyan ismerkednek fizikai valójukkal? Hosszasan tudják tanulmányozni a kezüket, ujjaikat, tenyerüket. A tükör elõtt úgy belefeledkeznek önmaguk szemlélgetésébe, mintha nem akarnának hinni a szemüknek… A felnõttek többsége is - mint csodás ajándékot - ápolja és kényezteti a testét.
- Mert megérdemli - gyõzködnek minket minduntalan a reklámok.
És tényleg: - megérdemli?
Platónt, majd a hatása alatt álló Plótinoszt tanulmányozva valóban megérdemeltük. A testbe-bukásról, lealacsonyodásról elmélkednek. Valamiféle bukott angyalok börtönszigete sejlik fel a képzeletben, vezeklés, megtisztulás…- mit tudom én: miközben egyre inkább ráérzünk az igazság, a jó és a szép hiányára. Sõt, leküzdhetetlen vágyat érzünk, sóvárgunk utánuk… Viszont ha a közelébe kerülünk egyetlen dolognak is, amely többé vagy kevésbé, részletekben tartalmaz belõlük valamit, máris meg akarjuk enni. Esetleg meginni, vagy úszni benne; birtokolni akarjuk vagy rákényszeríteni másokra, letépni, megszerezni vagy párosodni vele…
Utálatos, szörnyû természetû, ostoba, képmutató és kegyetlen bukott angyalok vagyunk…

* Szókratész híres meghatározása a bölcsességrõl, miszerint õ már tudja, hogy nem tud semmit, míg a többi ember idáig még nem jutott el…
** Ebben az esetben már I. Kant elmélkedése lett összehozva Szent Tamás meghatározásával. "Megismerhetõ-e a rajtunk kívül létezõ világ"- teszi fel a kérdést "A tiszta ész kritikája" címû mûvében. Ezekkel a dolgokkal foglalkozott Francis Bacon is a helyes megismerés útjában álló akadályokkal kapcsolatban.