|
A II. Színházi Tavaszról
2007. május 21-e és 27-e között zajlott Királyhelmecen A II. Színházi Tavasz elnevezésû színházi fesztivál, amelynek a nyitórendezvénye a pozsonyi Astorka Színház Görgey Gábor Na koho to slovo padne (Komámasszony, hol a stukker?) c. adszurd komédiájának elõadása volt. (Mondják, „ami Budapesten a legendás Katona József Színház, az Pozsonyban az Astorka“.)
Görgey Gábor 1966-ban írt darabján nem fogott az idõ. Megjelenésekor sajátosan magyar abszurd drámának titulálták, ám 2007-es év szlovák színpadán is tökéletes aktualitással mûködik. Cselekménye, mint az abszurdoknak általában, tértõl-idõtõl független, A történet egy zárt, ablak nélküli helyiségben játszódik. Szereplõi a társadalom teljes keresztmetszetét alkotják: Méltóságos, az arisztokrata (Valdimír Kobielský), K. Müller, a kispolgár (Juraj Kemka), Kiss/ Pekár, az értelmiségi (Róbert Jakab), Márton/ Martin, a paraszt (Miro Noga), Cuki, a lumpenvagány – ma ezt a típust maffiózónak hívják (Marián Miezga). Köztük jár kézrõl kézre a címbéli stukker. Valamennyien igényt tartanak rá, és mindannyian ugyanarra használják: hogy megvalósítsák általa a saját diktatúrájukat, és hogy rettegésben tartsák vele a többieket. A pisztoly végül visszakerül a kiindulópontjára, a kör bezárul, azaz: minden kezdõdik elölrõl. („Do riti, u¾ zase!“ – hangzik el a darab végén...)
Du¹án Hudák ezt írja a recenziójában: „Ez a színmû mindenekelõtt a kétpólusúságával hatott rám. Részint sokban hasonlít azokhoz a napjainkban népszerû komédiákhoz, amelyekben a vulgaritás és az erõszak szappanopera-szerû történettel szórakoztatja a pozsonyi színházak közönségét. Ehhez azonban erkölcsi tartalom járul, mint egy szonda a jelen valóságunk lélektanába. (...) Az ember csak jóízûen nevethet, de hogyha ez nem elég neki, elgondolkozhat még a darab mélyebb értelmén is. Így vagy úgy, A komámasszony, hol a stukker? nagyon alkalmasan szondázza azt a mindennapi vadkapitalizmust, amelyben élünk.“
A számos rangos fesztiválon díjat nyert elõadás rendezõje Peter Mankovecký volt.
A fesztivál másnapján bemutatott darab egy kortárs katalán drámaíró, Rodolf Sirera Színház és méreg c. egyfelvonásosa volt. Mûfaja: társalgási dráma – a fõúr és a komédiás párbeszéde.
„Mit kell tennem, hogy kielégítsem ezeket a szigorú bírákat? (...) Csak annyit kellene tennem, hogy a eltérek a természetestõl, és belevetem magam a rendkívülibe...“ (Idézi Sirera darabjának elején Racine Britannicusának elõszavát.)
A dráma eredetileg 1784-ben játszódik, Párizsban, egy rokokó palota fogadószobájában. A Miskolci Nemzeti Színház két mûvésze, Fandl Ferenc és Szegedi Dezsõ által bemutatott elõadás lemond errõl a történeti környezetrõl, és jelmez nélkül, minimális tárgyi eszközök használatával, úgymond a „függöny elõtt“ játssza el a márki és Gabriel de Beaumont, a színész között folyó elõbb verbális, késõbb pedig valóságossá váló játszmát. A darab az élet (a valóság) és a színház elválaszthatatlan egységérõl, a színház végsõ kérdéseirõl szóló drámák közül való. Nem kisebb kérdésre keresi a választ, mint arra, hogy a való életet – itt konkrétan a halált – képes-e meg- ill. felmutatni a mûvész és általa a színház, avagy a mûvészet valósága a halál valóságához mérten csak afféle látszatvilág?
Az elõadás folyamán nagyon érdekes megjegyzések hangoznak el az emberi természetrõl és a társadalmi konvenciókról Voltaire, Rousseau, Diderot és általában az enciklopedisták rovására, miközben a márki a színészt úgy is szemlélgeti, kóstolgatja és tanulmányozza, mint mûvészt az örök dilettáns. Végül pedig, az egyik ember leckét ad a másiknak a hatalom valódi természetérõl: a márki – mivel megteheti, módjában áll - megöli a színészt. Látni akar egy valóságos halált!  Csütörtökön este Jurij Griskovec Hogyan ettem kutyát c. monodrámáját mutatta be Gál Tamás, Czajlik József rendezésében. (Alkotói kettõsüket Epopteia Társulásnak nevezik.)
A szerzõ, az 1967-es születésû orosz színész, Juraj Griskovec hároméves katonai szolgálatát a csendes-óceáni flottánál töltötte: ennek a három évnek a történetébõl ill. történet-nélküliségébõl áll össze a Hogyan ettem kutyát anyaga.
Griskovec fõként a saját szövegeit elõadó, az akciómûvészet egyik ágának, a happeninghez hasonló kollektív, a nézõkkel közösen alakított, improvizációs módszerrel létrehozott játékoknak a mestere. Ebbõl adódik az a dilemma is, hogy a szövegei vajon jól állnak-e másnak, és egyáltalán elõadhatók-e mások által. Gál Tamás a példa rá, hogy mennyire igen. (Mácsai Pál nyilatkozta az Azt meséld el, Pista c. Örkény-elõadása kapcsán: „A színésznek nem kell elhitetni magával egyáltalán semmit. Annak kell lenni, és kész. Amikor kimegyek a színpadra, egy pillanatig se hiszem azt, Örkény vagyok. Viszont amíg mondom a szöveget, nem gondolok arra, hogy én vagyok Mácsai. Ilyen egyszerû.“) Gál Tamást nézve és hallgatva a nézõ se gondol arra, hogy akit lát, az ne lett volna tengerész a csendes-óceáni flottánál, mint ahogy arra sem, hogy amit mesél, az ne a saját története volna. Bár kimondottan történetben, azaz sztoriban, kissé szegényes a Griskovec-szöveg. Utalásokból és elhallgatásokból sejthetõ meg csak az a másik történet, amely a flottánál töltött három év alatt valakit, úgymond, más emberré tesz. Amit Gál Tamás itt eljátszik, látvánnyá tesz, azaz látvánnyá tenni enged, az tulajdonképpen egy olyan lélekréteg, amely normális körülmények közt a közléseinkben nem tárulkozik fel, mások elõtt nem mutatja meg magát.
Az elõadás kitûnõ díszlete, az Õry Kati által tervezett Vörös: a kifeszített vitorlavászonhoz hasonlatos falak, a katonaládára emlékeztetõ apró pódium, szögletesség és lágyság, behatároltság és többszöri utalás a legkülönfélébb végtelenségekre ugyanabba az intim térbe zár mindenkit, színészt, nézõt... Griskovec figuráit és mindannyiunk emlékeit.
A csütörtök este másik elõadása a Nina Umniakov – a Franciaországban magyar anyától és orosz apától született – táncmûvésznek Déry Tibor G. A. úr X-ben c. regénye nyomán készült performansza volt.
 A Déry-regény történetfilozófiai kérdéseket feszegetõ mû, Kafka Perének rokona. Arra keresi a választ, hogy „van-e értelme az emberi lét legfõbb vállalkozásának: a történelemnek“, s hogy az emberi természet egyáltalán lehetõvé teszi-e a szabadság és a rend eszméjének megvalósulását? G. A., azaz Grósz Andor az író fiktív barátja, aki külföldiként él egy ideig X-ben, egy titokzatos, geográfián kívüli városban, amely az emberi világ negatív képe: modern ellenutópia, szorongásos vízió. Az emberek véletlenszerû események közt tengõdnek; a gyilkosság alkalomszerû és büntetlen, a szerelem megalázó, a munka értelmetlen. Az élet egyetlen értelme a halál. X egyik polgára így fogalmaz: „Születésünk pillanatától kezdve kanyartalanul haladunk végsõ bukásunk felé, melynek itt – mint tudja – megváltás a neve... Megtaláltuk a tökéletes egyensúly titkát, mert súlytalanok lettünk uram.“ Ugyanakkor X kísértetiesen hasonlít arra a külföldre, ahonnan G. A. érkezett. A különbség csak abban van, hogy X elfogadott emberi normának mutatja mindazt, amit a külföld hazugságokkal leplez.
Az elõadás úgy kezdõdik, hogy a még sötét játéktérbe nagy robbajjal beesik valami. Egy üres madárkalitka. „Padla klec“ – mondják a szláv nyelvek egyikén-másikán azt, amit a magyar úgy fejez ki: a csapda bezárult.
Nina Umnakov performanszában a tánc formanyelvén mondja el azt, amit X-rõl, G. A. úrról és a többirõl tud, sejt vagy érez. Idõnként felolvas a regénybõl, a felolvasott passzusok közt pedig eltáncolja nekünk a kimondatlan és kimondhatatlan tartalmakat. Nem válaszokat ad – arra ott az irodalom meg a filozófia –, hanem valamiképp megemel minket, mindannyiunkat, kiemel X-béli és X-en kívüli sötétségeinkbõl.
Pénteken a budapesti Stúdió „K“ mutatta a Három éj c. drámát, amelyet Mro¾ek Bûbájos éjébõl dolgozott át Gyarmati Kata. Az 1930-ban született lengyel szerzõ ma világszerte az egyik legtöbbet játszott kortárs írók  egyike. Darabjai a közép-kelet-európai abszurd és groteszk mintapéldái, bár befogadás-lélektanilag (szóval a nézõ szempontjából) nem éppen a legkönnyebbek. A korai mûveire – mint amilyen például a Bûbájos éj is – az jellemzõ, hogy Mro¾ek bennük ad absurdum végiggondolja a valóságot, késõbb ez a folyamat épp ellenkezõ irányú lesz: egy abszurditást gondol végig a valóságig.
A Három éjnek valóságszerû kerete van: két férfi, a Doktor úr és a Mérnök úr estérõl estére elfoglalják közös szállodai szobájukat. Többé-kevésbé normálisan viselkednek, bár nem a legszebb arcukat mutatják se egymás, se a nézõk felé. (A formális udvariaskodásokon túl kicsinyesek, önzõk, rosszindulatúak, irigyek stb.) Ám amilyen kiábrándító e két figurának a kettõse, olyan „elemelt“ annak a titokzatos nõnek a monológja, aki a kezdetektõl úgy van jelen a színen, hogy mindvégig nem tudjuk meg róla, hogy valóban jelen van-e. Éjszakáról éjszakára megszólal, és csak mondja, mondja – mintha hangszer, például gordonka játszaná – egy másik, egy nõi világ szavait, igazságát. A Férfiak közben olyanok mintha álmodnának, és ráadásul rosszat. A harmadik éjszakán a nõ megmozdul, láthatóvá, érzékelhetõvé lesz a férfiak számára. De onnantól kezdve többé semmilyen mondat vagy történés nem emlékeztet semmilyen valóságra.
Maguk a szereplõk se tudják, hogy õk most ébren vannak-e, vagy álmodnak. A nõ létezik-e? És õk maguk léteznek-e egyáltalán? Ki álmodik itt kit? Az álom tényleg álom, a létük létezés-e, vagy az is csak álom? A kérdéseik egyre rémültebbek, és hogy választ kapjanak rá – valahonnan, valakitõl, akárkitõl – az pedig egyre reménytelenebb.
Az elõadás szereplõi: Nyakó Júlia, Hannus Zoltán és Tamási Zoltán; a rendezõ Czajlik József volt.
A fesztiválon két amatõr színtársulat is fellépett: egyik a huszonhat éve mûködõ Füleki Zsákszínház (a Jókai  Napok sokszoros díjazottja), az ún. „felhõtlen, nyári szórakozást igérõ“ Békeffi – Lajtai A régi nyár c. zenés vígjátékkal. Az elõadást Mázik István rendezte. A másik pedig a Bodrogközi Színjátszó Csoport, az Illésné Popália Irén rendezte Schwajda György Csoda c. tragikomédiával, amely tavaly az Egressy Béni Országos Színjátszó Fesztiválról hozott el számtalan díjat.
Noha az amatõr együttesek értelemszerûen más minõséget képviselnek, mint a professzionális színházak,  az – eltérõ zsánerüktõl függetlenül – mindkét elõadásról elmondható, hogy ezek igazán szerethetõk voltak.
Vasárnap gyerekelõadásokat láthatott a királyhelmeci közönség. A dunaszerdahelyi Csepi Zsuzsa huszonöt éve vezet bábcsoportokat. Gyerekei a Duna Menti Tavasz állandó résztvevõi és díjazottjai voltak. A tízfõs Aranykert Bábszínház – amely  Csukás István A kelekótya kiskakas és Arany János A bajusz c. meséjét adta elõ – felnõtt bábosokból áll. A másik gyerekelõadás az Actores Ro¾òava Kocúr v èi¾mách – Csizmás Kandúrja volt. Az Actores Rozsnyó városi színháza. Évente két, egész estét betöltõ barabot mutatnak be: egyet a gyerekeknek, egyet a felnõtt nézõknek. (Õk a fõszervezõi a Tempus Art nemzetközi  színházi fesztiválnak is.) Egy ilyen fesztivált, mint amilyen Színházi Tavasz volt, tetõ alá hozni nem kis munka. Nádasdi Péter, a kultúrház vezetõje – lévén maga is színészember – biztos kézzel és nagyon jó szemmel válogatta ki a bemutatandó darabokat. Az se titok, hogy fõként a színházi, baráti és kollegiális kapcsolatainak köszönhetõ az, hogy eljöttek ide, Királyhelmecre ezek a produkciók és ezek az emberek. (Ahogy mondani szokás, az õ két szép szeméért.) Jó lenne, ha tudnánk végre örülni ennek – csak úgy, érdek nélkül. És az is jó lenne, ha sem a jelenben, sem a jövõben nem szorgoskodnánk már végre annyit azon, hogy közönybõl vagy tevékeny rosszindulatból megszüntessük, lehetetlenné tegyük egy ennyire nyilvánvalóan jó dolognak a létezését.
Penelope Fitzgerald szép és tanulságos könyve, A könyvesbolt e szavakkal zárul: „... Florence fölszállt a 10.46-os vonatra, a Liverpool Street felé, Londonba. Ahogy a vonat elindult az állomásról, õ csak ült szégyenében, mert a város, melyben csaknem tíz évig élt, nem akart könyvesboltot.“ Ez a város, némi tétovázás után, azt hiszem (remélem!), úgy döntött, akarja ezt a fesztivált.
Lovasné Leczo Enikõ
|
