Színházi fesztivál Szepsiben

Van, aki másképp szereti. Arra jó a színházi fesztivál, hogy ott sokan, sokfélét megmutassanak. Jót és nézhetetlent egyeránt. Mert ilyen is, olyan is volt a szepsi fesztiválon, errõl alább, Juhász Katalin cikkében.

Ez a teljes demokrácia. Ahol tûzoltó és vasutas, (és persze a vadakat terelõ juhász), hivatalnok és egyetemista egy színpadon áll, hogy közösen adják át azt a bizonyos üzenetet, vagy csak szimplán szórakoztassanak.

A Falusi Színjátszók Országos Fesztiváljából nyolc év alatt Egressy Béni Országos Színjátszófesztivállá avanzsált három napos seregszemle igazi otthonra talált Szepsiben és Buzitán. Ez utóbbi helyszín azért került annak idején képbe, mert a szepsi mûvelõdési ház színpadára nem férnek fel a nagyobb produkciók, Buzitára viszont annak idején akkora világot jelentõ deszkákat álmodott a tervezõ, mint egy járási székhelyre.

A történet persze nem itt, hanem Királyhelmecen kezdõdött, ahol érdektelenségbe fulladt az elsõ színjátszó-fesztivál, ezért a Csemadok vezetésének új helyszín után kellett néznie. Nos, jól tették, mert november 16–18. között szinte mindig teli volt a nézõtér érdeklõdõ helyiekkel, azaz, nem a Jókai Napokon megszokott „fellépõk nézik egymást“ helyzet köszönt vissza. 

A bemutatott elõadásokat állítólag elõzõleg is megtekintették a zsûri tagjai. Ha ez valóban így volt, idén is rendkívül engedékenyek és humánusak lehettek, mivel néhol csupán a nagy igyekezetet díjazták. A helyzet valóban az, hogy sok faluban, ahol nincs magyar iskola, a színjátszócsoport az anyanyelv gyakorlásának egyetlen közege. Megtartó erõ, hagyományápolás, magyarságtudat, ki merne belekötni ezek után magába a produkcióba?

Az már más kérdés, hogy a hagyományos falusi értékrend átalakulóban van, a népi vonal helyett sok esetben a Szeszélyes évszakok szakállas viccei, humorosnak tartott jelenetei, bárgyú slágerdalok, és persze, az elpusztíthatatlan lakodalmas rock dominál, ez jelenti a helyi kultúrát. Lehetne most szidni a kereskedelmi tévéket, de az is igaz, hogy ha az ott élõk nem fognák ezeket a csatornákat, talán már nem is magyarul beszélnének. Szóval van, amibe bele kell nyugodni, és a kultúra általános válságának betudni. Én a magam részérõl mindenesetre voltam olyan egoista, hogy idén kihagytam az esztrádmûsorokat (ezeknek külön kategóriát csináltak a fesztiválon!), mert számomra a színjátszás teljesen másról szól. Mivel országos napilapunkat ezúttal nem kellett tudósítanom, könnyû szívvel megtehettem ezt, és milyen jól esett egy kis szabadság! Azok a csoportok viszont, akikre valóban kíváncsi voltam, nem okozott csalódást számomra.

Nagy kedvencem a Nánai Színjátszó Csoport, akik Juhász Mária (nem rokon!) irányításával hosszú évek óta minõséget hoznak Szepsibe. Egységes, kompakt, mifelénk sajátos stílust képviselõ csapatot alkotnak, pergõs, élvezetes elõadásokat hoznak létre, amelyekben ugyanannyi a meglepetés, mint a következetesség. Mellesleg darabválasztásaik is példa értékûek. Vagy leporolnak valami rég látott Moliére-darabot, vagy teljesen ismeretlen szerzõket fedeztetnek fel velünk. Idén arra döbbentették rá a közönséget, hogy Herczeg Ferenc, bármennyire illik is fikálni õt manapság, azért igenis tudott írni. Majomszínház címû komédiája akár tegnap is születhetett volna, annyira friss és aktuális, a megjelenítés pedig frenetikusra sikeredett. Meg is kapták érte a fesztivál nívódíját, Juhász Máriáé lett a legjobb rendezés díja, az emberbõl majommá visszavedlõ Kotra Mónika pedig a legígéretesebb tehetség díjával térhetett haza a „dzsungelbe“.  

Az õrsújfalusi ÉS?! Színház (Felvidéki Tanyaszínház) szintén csaknem egy évtizede tanyázik az élbolyban, és bár idén – nagy meglepetésemre – nem kaptak komolyabb díjat Buzitán, be kellett érniük a helyi polgármester díjával és a legjobb epizódszereplõnek járó elismeréssel, azért az én agyamba sikerült beleplántálniuk néhány felejthetetlen gesztust és rímpárt. Már a darabválasztástól „elájultam“, ismeretlen francia szerzõk hétköznapi komédiái keltek ugyanis életre a commedia de`l arte jegyében. Szabó Csilla szerintem mára eljutott odáig, hogy bátran rendezhetne profi kõszínázban is.

A fõdíj Királyhelmecre került, a Bodrogközi Színhátszó Csoport vihette haza Schwajda György: Csoda címû színmûvének bemutatásáért. Kétségkívül ez a csoport fejlõdött a legtöbbet az elõzõ évek teljesítményeihez képest, és egy rendkívül nehéz mûfajt, a tragikomédiát prezentálták, ahol a nézõ úgy nevet, hogy közben összeszorul a szíve. Erre csak valóban érett társulatok képesek. Nem véletlen, hogy a legjobb férfi és a legjobb nõi fõszereplõ díját is két királyhelmeci, Nagy Ferdinánd és Eperjessy Mária kapták a zsûritõl.

Apropó: zsûri. Soroljuk fel õket, fõleg a kemény kritikák ügyes „becsomagolásáért“ jár nekik a fõhajtás. Érsekcsanádi István, az Észak-Magyarországi Színjátszó Szövetség elnöke, havasi Péter újságíró, a Pátria Rádió szerkesztõje, Bodonyi András nyugalmazott pedagógus, a SZEVASZ Vándorszínház zenei munktársa, és Körömi Gábor drámapedagógus, a budapesti Wataridori Színkör vezetõje, aki így fogalmazta meg véleményét a Rovart számára:
„Másodszor vettem részt a fesztivál zsûrijének munkájában. Nagy örömmel. A tavalyi évben megismert csoportok közül sokan visszatértek, és ezúttal még jobb elõadással jöttek Szepsibe (talán részben a zsûri munkájának eredményeképpen). Nagy meglepetés volt számomra a fõdíjas királyhelmeci csoport, akik Schwajda György: Csoda c. színdarabját adták elõ igazi színházi élményt kínálva a nézõknek. A sokszínû csokorból csak néhány kiemelkedõ pillanatot szeretnék megemlíteni. Magammal viszem mindenképpen a füleki Apropó Kisszínpad berendezett szobáját, amit Fulkó lovag kedvesének adott, a csécsi Éneklõ és Hagyományõrzõ Csoport házassági praktikáit a tükörrel és a sámlival, a már elõbb említett királyhelmeci csoport elõadásának sok sok pillanatát, a Féktelen Komédiások pontos és ügyes jeleneteit, a Tûvétevõk gazdasszonyának fukar természetét, a nánai Majomszínház c. elõadásból az embernek állt  lány csodálkozó tekintetét, az õrsújfalusi profi komédiások valamennyi kacagtató jelenetét, a szlovák mûvészeti csoport bohócának lelkesedését, a lengyel csoport hátborzongató zenei világát, és végezetül, de természetesen nem utolsó sorban az ipolynyékiek megragadó elõadását, ahogy igazi falusi színházi hangulatot varázsoltak a buzitai Kultúrház színpadára.“

A versenyelõadások mellett idén is volt néhány vendégelõadás, láthatta a közönség a Jókai Napok nívó-díjas elõadását (Füleki Apropó Kisszínpad) és az alsókubini Hviezdoslav Kubinja verseny (Selmecbányai YMELO) szintén nívódíjas „cirkuszi produkcióját“. Budapestrõl érkezett az ott tanuló határon túli magyar diákok színköre, a Wataridori, valamint egy mozgásszínházzal próbálkozó lengyel csoport Pulawy városából.

Summa summarum, aki odafigyelt, tanulhatott egyet s mást a többiektõl, illetve a zsûritõl. Elleshette, hogyan kell szituációkat teremteni a színpadon, fokozni, vagy mérsékelni a tempót, adagolni a feszültséget, mi a szerepe a kísérõzenének, és hogyan lehet elkerülni a  „szövegfelmondós” színészi játékot.  Már csak ezért is megérte ebben a barátságos mikrorégióban tölteni három napot.

Juhász Katalin