| Teli Vízió Petõ József, 65 éves szénalapú létforma elõször azt hitte, hogy a klimatizáció okozza a súgást a fejében, de az nem gyengült azután sem, hogy kilépett a Nyugalmazott Tömbházmesterek Szakértõi Klubjának már-már otthonossá formálódott klubtermébõl. A súgás végigkísérte õt útján, utcasaroktól utcasarokig, s azon is túl, belépett vele a boltba, ott volt, mikor a kenyerek között válogatott, vagy amikor olivaolajban konzervált tonhalkonzervet tett a kosarába.
Szélcsend volt, de a fák susogtak. A környezet kilépett fontosságából, és zúgó ürességet hagyott maga után. József ment, felgyorsította lépteit, hogy szinte már futott. Elsúgott mellette a táj, a város, az emberek, az autók, a villamosok, az élet szürke homálya. Átrohant az úton a másik oldalra, hogy villamosra szálljon, de mivel az ott-tartózkodása alatt a villamossal együtt a türelme sem jött meg, elsuhanva pár dudáló autó elõtt visszatájolta magát. Becsörtetett az optikushoz, hogy kivegye új szemüvegét. Pofon csapta hörgõ szavaival a vállalat legkedvesebb kiszolgálónõjét, így közvetítve zsibbadó füleinek az agya ziláltságát. Mohón markolászva új szerzeményét letette a legolcsóbb szemüvegért járó pénzösszeget a pultra, majd kirobogott a hétköznapi történések csapzott színterére, de azt egy gondolatra se méltatva tovarohant.
Csak úgy szikráztak talpa alatt a kis kövecskék az aszfalton, zúgott a feje, tért jobbra, meg balra is, olykor. Elmosódott a környék újból, s csak a célpontot, s annak mivoltát sejtette valahol a távolban. Idegesítette, hogy a cél távol van. Idegesítette a sok elzizzenõ légy. Idegesítette, hogy ennyi dolognak kéne a figyelmét felkeltenie. És fõleg idegesítette a súgás a fejében! Mi lehet ez? Mintha kavicsot lapátolnának, maltert kevernének, földet döngölnének agya minden sejtjében! Szétmegy, szétmegy a feje! Csak erre tudott gondolni, s loholt, mint aki tudja hova kell futnia. Elkoptatták cipõjét a szikrázó kövecskék, inge struktúrája már málladozott savas izzadságától, de õ csak ment érzéketlenül, mint egy kurblis majom. Fellökdöste, akik útját állták, görbebotja kopogott, mint egy légvédelmi ágyú. Utcáról utcára izzadta magát át, míg el nem érte a csatateret, ahol idõtlen idõkkel ezelõtt õ vívta a tömbházmesteri munka harcát, és élvezte annak privilégiumait. Belépett otthonába, és a feje felrobbant a súgástól. Ledobott magáról mindent. Beült fotelébe, arcára csapta mérgesen új lencséit, és bekapcsolta a tévét.
Katt.
Bekattant Józsi bácsi. Tévéjének bekapcsológombja.
Az élet kivirágzott. A káosz rendszerré rendezõdött. A túldimenzionált létbõl szép formatervezett építkezés lett. Elégedett munkások kavicsot lapátoltak, maltert kevertek és földet döngöltek. A súgás elmúlt – beleolvadt a képbe. Értelmet és színt látott a táj, a város, az emberek, az autók, a villamosok s az élet szürke homályának tömkelegébe. Nagyon jól érezte magát. Mint még soha. Estig tévézett, majd elszenderedett a békés fények elõtt. Véget ért az adás, elkezdõdött az új információ feltöltése. Nagyot öregedett aznap. Másnap a súgó tévé mellett ébredt és nagyon morcos volt.
Be is adta a kulcsot.
Az új és fiatal tömbházmesternek.
Hizsnyai András (Pozsony)
|
