| Tudtommal semmi különöset. Ha csak magában véve nem különös az, hogy száz évvel halála után valakinek éppen ugyanúgy megmaradt dús szakála, az azt tartó selyemnyakkendõvel együtt, mint amikor eltemették. Ha furcsa az, hogy egy szomorú apa kisgyermekként elhunyt fiának koporsójába annak játékait elhelyezte, hát akkor furcsa volt Tompa Mihály. Az viszont már felettébb elfogadhatatlan és máig nyomja a lelkem, hová lett a pecsétgyûrûje, amit az egyik igen agilis elvtárs lehúzott ujjáról, mondván, ennek a múzeumben a helye. Eddig nem tudtam ott megnézni... Azaktuális elvtárs ma is él, igaz már nincs olyan szellemi állapotban, hogy elmondja, mit és miért tett. Furcsa-e az, hogy egy papköltõ református lelkész sírjában porrá omló bibliát találnak? Nem bizony, ott annak a helye. Mi az a máig megfejtetlen titok, ami a Tompa halála körül lebeg? Volt-e üzenet? Volt-e valami misztikus hír onnan ide éppen 1968-ben? Talán az lehetett, hogy a sír felnyitása után megint jöttek a muszká, igaz már nem lóháton, de tankon,. és harckocsin, repülõgépen és teherautók végtelen során, kiéhezve és harciasan, mert itt akkor éppen valami emberercú kezdett történni. Talán az emberi arc lehetett szokatlan az akkori idõ korifeusainak. Akik még holtában is féltek Tompa Mihálytól. Mert hiába, no, pap volt, református és még költõ is. 140 éve pihen a sírban. Vele kisfia, asszonya, minden barna szomorúsága, boruló kedélye, de nem szelleme. Mert szól a Madár fiaihoz! Mint oldott kéve? Nem!!! Mint erõs tölgy! Úgy kell rá vigyázni! Tompa Mihály: A vén harangozó
Olyan szép az este, Mihály gazda jõjön,
Forduljunk itt egyet a temetõ-kertben!
Ugy sem sokáig lesz már kelmed a földön!
Amint mondja, - s benne volna szivesebben.
Fogja meg a karom, ballagjunk csendesen,
Jól esik arcára néznem s õsz fejére!
Azt gondolom: maga ösmerteti velem
Gyász kertét, e helynek hallgatag kertésze.
Ugy szeretek én a halálról beszélni,
Kivált az olyannal, aki nem fél tõle;
Legkivált kelmeddel, aki ugy ösméri,
Ki szolgálatában ötven évet tölte.
Bizony sok szép idõ! már számát se tudja:
Annyi idõ alatt mennyi sírt megásott;
A harangot húzni beh szomorún tudta,
Mig lenn a sírgödröt bekaparták mások.
Mennyin elhullottak jobbja s balja mellõl!
Földbe’ van gyermeke, nõje, unokája;
Ah, kelmedet, majd ha mint egy vén fa eldõl,
Mennyi ismerõs szív rokon-hamva várja!
Mit az emlékezet állit e bús helyre:
Kirothad a fejfa, írása elmállik;
Lapos lesz a halom, felveri a perje,
S az ember nem tudja végre, melyik másik?
De kelmed, a sírok élõ vén fejfája,
Tudja, hol ki nyugszik? s megmutatja bizton;
Kinek anyja meghalt, mig járt vándorlásba,
Reá igazítja: melyik halmon sírjon!
Minden fel van írva emlékezetében;
Ugy-e szomorú volt a harang szólása,
Mikor a »szép Julcsát« eltemették itten,
Kinek szerelembõl történt halomása?
Mikor a jó özvegy, ki hét árvát hagyott...
Hát még hogy kimult a boldog »nagyasszony!«
Nem tudom, mikor lesz megint olyan halott,
Egész falu népe kit ugy megsirasson!? És mindezt megérte, mindezt tudja kelmed!
Most csak a tájat mutassa meg nékem,
Melyet magának szánt csendes nyugvó helynek,
Hol itélet-napig nyugodjék békében.
Ott ássuk meg a sírt fáradt tetemének,
És belé bocsátjuk ékes szent beszéddel;
Kedves éneke lesz a halotti ének,
Mit oly buzgón mondott sok álmatlan éjjel.
A harang szólását ha hallhatná kelmed,
Vén gondviselõjét hogy siratja! - s annak,
Aki annyi fáradt vándort lefektetett:
Buzgón kiván a nép csendes nyugodalmat! |
