Több Csehovok vannak...

„Több Csehovok vannak égen s földön, Horatio.“ Mindig irigyeltem ezt a mondatot Koltai Tamástól. Illetve nem is a mondatot magát, meg nem is a gondolatot, amit parafrazált – hisz azt már õ is úgy irigyelte el mástól –, hanem az élményt, azt a tapasztalást, ami a fenti mondatot vele leíratta.

Amikor 1898-ban a Moszkvai Mûvész Színház mûsorra tûzte Csehov Sirályát, már annak a Csehov-értelmezésnek és rendezésnek is ún. paradigmaképzõ hatása volt. A rögzített párbeszédek mögötti „rejtett dráma“ felfejtése és annak eljátszása, a hang- és fényeffektusokkal történõ atmoszférateremtés, a darab kamara-zenekari mûként való értelmezése stb. egyszer és mindenkorra definiálta a Csehov-dráma lényegi vonásait és természetét.
De tulajdonképpen nem is ezzel volt baj, hanem magával a felütéssel. Csehov makacsul állította, hogy õ komédiákat ír, Sztanyiszlavszkijék értelmezésében pedig a csehovi színház a monoton és melankolikus, kisszerû és reményvesztett orosz élet tragédiájának metaforájaként jelenítõdött meg.

Csehov, eufemisztikusan szólva, nem örült ennek. Szerzõi minõségében aztán mindenféléket produkált, hogy jobb belátásra bírja a színháziakat: az ingerült levélváltásoktól, a színházi próbáról való kirohanáson át a „nem írok több drámát“ elhatározásig. Sztanyiszlavszkijról például direkte kijelentette, hogy tönkreteszi a darabjait... És bár az embert még így, csaknem másfél száz év után is megkísérti a gondolat, hogy lehet ám, hogy Sztanyiszlavszkij azért többet, mást, nagyobbakat gondolt, sejtett vagy tudott a színház és a színjátszás természetérõl, mint a mégoly zseniális drámaíró, azért azt se felejtsük el: új színházak, új színházi gondolkodás új dramaturgiák mentén szoktak születni – és ezt az új dramaturgiát a korban jelesül épp Csehové képviselte.  

Az a Csehov elõadás, ami miatt ilyen hosszú és körülményes felvezetõvel élek – és csak úgy mellesleg fütyülök közben az elveimre is, ti. hogy „egyre ritkábban vállalom, mit nem tudok jól“ –, a Komáromi Jókai Színházban volt, ahol Martin Huba, legendás színész, színmûvészetis tanár és közép-európai hírû rendezõ rendezett Három nõvért.

Huba Komáromban a Három nõvért egy monumentális, mindenfelé nyitott, rideg, fekete térben helyezte el, amelyben aggályos pontossággal szórta el a három-nõvéres világ relikviáit: egy ódon szekrényt, gyertyatartókat, a zongorát és persze, hozzák és viszik majd benne a teázás kellékeit, a szamovárt is... Ez a játéktér fog leszûkülni – úgy is mint élettér – a három nõvér számára, és ebbõl is fognak végül kilakoltatni Natasa megerõsödése és agresszív térhódítása során... Na, de ne szaladjunk ennyire elõre!

A kezdõ színpadkép leghangsúlyosabb eleme egy fehér abrosszal letakart hosszú asztal. Gyász- és ünnepnap van egyidejûleg – pont egy éve halt meg a dandárparancsnok apa, és ez a nap a legkisebb nõvér, Irina nevenapja –, ezt hangsúlyozzák és húzzák alá a jelmezek is. Majd´ mindenki feketében van, csak a katonatisztek stilizált egyenruhájának gallérján van egy sötétvörös sáv. A színre késõbb belépõ Andrej, a nõvérek bátyja visel az ünnepi feketébe öltözött sereg mellett slampos, szürke szvettert... valamint Csebutikin doktor vetkezett itt még  ingujjra... És persze Natasa antréja történik majd harsány tarka-színesben.
A ruhák a maguk sajátos jellegtelenségükben is jelképhordozók. Végül is: ez egy színház, ott pedig, mint tudjuk, mindennel játszva van.

Az elsõ felvonásban a Játék a nagy fehér asztalnál (mellette, körülötte és rajta) folyik, éspedig olvasópróbával kezdõdik. Igen, színházi olvasópróbával. Olga az asztal mellett ül a saját példányával a kezében, értelmez és memorizál: „Apa éppen egy éve halt meg... május 5-én... a te neved napján, Irina...“
Hogy ha valakit megkísértene a gondolat, hogy civil olvasópróbát lát... Nem, nem azt. Egy színházi elõadásban, a színpadon nincsenek civil pillanatok, de a kérdés mindig hallatlan izgalmas: Hol van a határ kint és bent között? („Hol volt, hol nem, kint-e, vagy bent?“) Hol folyik a játék? („Hol a színpad, kint-e, vagy bent / Urak, asszonyságok?“)

Több rendezõt izgalomba hozott már a Három nõvér kapcsán ez a „kint és bent“ – úgy is mint a darabhoz való viszonyteremtés, értelmezés módja és eszköze.  A Csehov-dráma a színpadon mindig reflexiós társasjáték, szövegmaszkokkal, azaz áldialógusokkal, tükörhelyzetek sokaságával – amit „átjár a távolság és az idõ misztifikációja“... De a partitúra azért tisztán és jól olvasható. Talán épp ez volt az, ami leginkább lenyûgözött Martin Huba rendezésében: láthatólag nem is igen akart mást, mint létrehozni egy világos, tiszta és jól olvasható elõadást. Úgy játszatott Csehovot, mint ahogy zenekari mûvet szokás, a rendezése ezért leginkább zenei szervezettségû volt.

Az elõadás meghatározott pontjain a színészeit, kezükben a szövegkönyvvel, vissza-visszahelyezte abba a másik, olvasópróbás játékba. Amikor pedig a két játéktér közti résben a színpadi pillanat kellõképp besûrûsödött, csúcspontjához ért – vagy épp ellenkezõleg: levegõtlenné vált és holtpontjához érkezett –, a játszók visszaléptek a jelenet elejére, és újrajátszották azt (da capo al fine) – csak ezúttal már élesben.

Sztanyiszlavszkij Mûvész színházbeli kísérlete lehetett ehhez fogható, amikor a Módszer legfeljebb még csak csírázott, és Sztanyiszlavszkij épp arra próbálta rávenni a színészeket, hogy „a játékukat olyan transzparenssé tegyék, hogy a darab elõadása során a nézõk majd bepillanthassanak a szereplõknek a színészek által átélt érzelmeibe és gondolataiba“. Ha hinni lehet a visszaemlékezéseknek, Sztanyiszlavszkij kezdetben idegenkedve és értetlenül állt Csehov dramaturgiája fölött. Ezért aztán tapogatózni, kísérletezni kezdett.
Van, aki szerint mindig is ez volt és ez is maradt a színjátszás lényege. Mármint az, hogy kísérlet.

Egy Martin Huba kaliberû rendezõt nem illik azért megdicsérni, hogy tud csehovul. (Majd már pont csehovul ne tudna!) Ám az, hogy ez a tudás ilyen izgalmas játékban – színházi kísérletben – demonstrálódjék, az számomra mindig is leginkább a csoda kategóriájába tartozott. Ok nem sejtteti, körülmény nem magyarázza.
Martin Huba nyilván mehetett volna biztosra is.
Ahogy Olga fád fanyarsága és állandóan fáradt áldozathozatala, vagy Mása keserû szenvedélye és vad életuntsága, Irina önzõ és ártatlan kamaszlány figurája, és mindhármuk abszurd Moszkva-nosztalgiája szembekerül Natasa brutális életrevalóságával, és ahogy finoman szõtt pókhálóként veszi körül a nõvérek (ál)világát a férfiak akarva-akaratlan elkövetett árulása – legelõbb Andrejé, a legkevésbé látványosan Csebutikin doktoré, a legtehetetlenebbül Versinyiné, a legértelmetlenebbül meg Tuzenbach báróé... nos, annak ott súlya volt, érvényessége, relevanciája.

A játék pedig mindig visszavettetett az olvasópróbás síkra. Mintha vele M. H. folyvást kérdezne.

Ami addig afféle színházi-irodalmi egzotikumként, pikáns csehovságként volt meg az agyamban és az érzékeimben – pl. a kirekesztõdésünk az idõbõl, a cselekvésképtelenségünk, a hiánybetegségeink, az illúzióvesztésünk, az árulásaink és elárultatásunk módozatai és történetei –, mindennek egyszer csak jelen ideje lett. És rendeltettek hozzájuk aztán mindenféle kérdõjelek. Mintha valaki bennünk (ki?, kicsoda?) folyvást kérdezne.

Az igazi színház mindig velünk / bennünk történik meg.

Végezetül még elmesélem, hogy egy diákelõadásra kérezdkedtünk be, egy szerda délután. Nem tudom, a tanáraik vették-e a fáradságot, hogy felkészítsék a gyerekeket Csehovból, mielõtt színházba jöttek, de gyanítom, hogy nem.
Az elõttem ülõ fiúkák pl. a kiscsoportos óvodások szocializáltságával ücsikéltek be a nézõtérre. Ettek, ittak, játszadoztak, keltették a különféle zajokat...
Nos, ez a kiskorú társaság csodálatos átváltozáson ment át az elõadás alatt. Elõbb csak néhányan kezdték el figyelni a játszókat, és pisszegték le a zajongó egyedeket, aztán ahogy sûrûsödött a feszültség, a nézõtéren is nõttön nõtt a csend.

A végén, színházból kifelé menet hallom, ahogy az egyik kislány azt kérdi nagy komolyan a mellette lépkedõ fiútól: „És az nagy baj, ha én még nem értettem meg ebben a darabban mindent?“
Nem is tudja a kedves, milyen jót kérdezett. „Csak az ostobák és a szélhámosok értenek mindent.“ (A. P. Csehov)

Szereposztás:
Andrej Prozorov: Fabó Tibor, Irina: Tar Renáta, Olga: Holocsy Krisztina, Mása: Bandor Éva, Natasa: Holocsy Katalin, Kuligint: Tóth Tibor, Tuzenbach báró: Hajdú László, Szoljonij: Ollé Erik, Versinyin: Mokos Attila, Csebutikin doktor: Ropog József, Fedotyik: Majorfalvi Bálint, Rodet: Olasz István, Anfisza: Varsányi Mari, Ferapont:  Németh István 

Rendezõ: Martin Huba, díszlettervezõ: Jozef Ciller, jelmez:  Milan Èorba, koreográfus: Juraj Letenay, dramaturg: Varga Emese

fotó: Dömötör Ede