Már boldogult tanárkoromban súlyos kétségeim voltak afelõl, hogy lehetséges-e egyáltalán mûvészi élményt - fõként versélményt - érzékeltetni, átadni. Gyanítottam, meg tapasztaltam is, hogy nem nagyon, ám bizonyosságot csak akkor szereztem róla, amikor az egyik kedvenc tanítványom - karakán teremtés volt, mert még az érettségi elõtt, igaz, a ballagás napjának eufóriájában - elém állt, és azt mondta: „Tanárnõ, nagyon szerettem az óráit... de amikor verset elemeztük, mindig az volt az érzésem, hogy én ugyan nem tudom, mirõl szól a vers, amirõl beszélünk, de abban majdnem biztos voltam, hogy nem arról, vagyis hogy izé (és itt engesztelõleg rám mosolygott), legalábbis nem egészen arról, amit a tanárnõ (nagyot nyelt, elpirult) mond róla.“
Mély, õszinte vallomás volt.
Nem mondanám, hogy nem ütött szíven. Addig ugyanis lényegesen jobb véleménnyel voltam magamról, mind az elemzõképességemrõl, mind a szuggesztivitásomról, de fõként azt reméltem, hogy sokkal ügyesebben titkolom, hogy mennyire - hogy is mondjam csak - idegenkedem a verselemzés mûveletétõl. (Érdekes, se az epikával, se a drámával kapcsolatban nem voltak, nincsenek efféle aggályaim.) Annyira szerencsére nem ment el az eszem, hogy haragudni tudtam volna akkor Karolára (így hívták a bátor leányt), de most eszembe jutott megint ez a régi eset.
Úgy egy hónapja próbálom megírni, hogy milyen is a Tóth Krisztina-féle - merthogy róla van szó - költészet. Írtam is mindenféle elemzéseket meg bevezetõket, próbáltam megragadni, érzékeltetni valamit költészetének felfoghatatlan szépségébõl... Az eredményt meg leginkább úgy foglalhatnám össze, hogy vajúdó hegy egeret szült.
Végül aztán feladtam. (Kösz, Karola!)
Akik megelégszenek tisztes kudarcom „eredményével“, azoknak ajánlom ezt az írást.
Egyébiránt abban bízom, hogy a versek így is, úgy is elvégzik majd a magukét. Tóth Krisztina verseivel egy tévéfilm révén találkoztam elõször, amiben Tóth Ildikó mondta képekre a verseket, olyan képekre, amik a versvilág ekvivalensei voltak. Tóth Ildikó ebben a történetben Tóth Krisztina alteregója volt. (Igen, ennyire egyszerûen és ennyire szemérmetlenül).
Ez évekkel ezelõtt volt. Hallgattam a verseket, és egyes sorok, passzusok bevésõdtek, megmaradtak. Például ez: „álmomban mért ígértem neki hogy szövök egy szõnyeget“, meg az, hogy „ne haragudj kívántalak azért hazudtam“... És az, hogy „a múltkor a metrón egy idegen arcban a szemedbe néztem“... „vajon tudna-e szólni egymáshoz ez a két test / ahol a kisfiam született van egy vékonyka vágás“... Meg az is, hogy „merülj, merülj, ne juss eszembe, / hogyha a nevem kérdezik, / ne gondoljak a te nevedre.“
(Hát, ez is egy elég szemérmetlen leltár volt.) 1971-ben a Magyarázatok M. számára c. Petri György-kötetben megjelent egy vers, aminek az volt a címe, A szerelmi költészet nehézségeirõl. Petri akkoriban még nem gondolta úgy, hogy mindaz, amit a magyar költészetben József Attila jelentett, az befejezett és folytathatatlan, tehát még innen volt azon az elhatározásán, hogy õ juszt se fog rátérni (-botorkálni, -ténferegni) a József Attila-i útra, így történhetett meg, hogy ezzel a versével tulajdonképpen megírta J. A. Ódájának „párversét“, ellenpárját(?).
A poéma különben hatalmas és gyönyörû. És mivel amúgy is természete a magyar versnek a didaxis, alaposan elmagyarázza és szemlélteti, hogy szerelmes verset írni manapság miért is lehetetlen. Aztán jön ez a nõ, a nyolcvanas évek vége felé, ez a Tóth Krisztina nevû, a maga közvetetten nyugatos, közvetlenebbül pedig újholdas „terheltségével“... Zsigerbõl hozza a képlátás és -alkotás eredendõ képességét: képzõmûvészeti szakközép, majd a bölcsészkar, késõbb párizsi ösztöndíj, a fordításai révén a kortárs francia költészetettel, fõként a poszt-szürrealistákkal való találkozás, miegymás... Követhetetlenek a költõvé válás meg érés útjai, de tény, ami tény, mire mindenféle virtusokon és virtuozitásokon túl – formakísérletek, nyelvkeresés és az álomlogika mint rendezõelv felfedezése, szemlélõdés, emlékezésgyakorlatok és hiánypillantások, nõi tudás, számmisztika és pontosságmánia stb. (a fogalmak Jász Attila Tóth Krisztina pályaképét megrajzoló „kislexikonából“valók) - megtalálja a saját hangját, már mindenki tisztában van vele, hogy a legtisztább, legeszenciálisabb költészet szólal meg itt, amikor Tóth Krisztina beszél, ráadásul olyan fölényes mesterségbeli tudással, ami nélkül - tetszik vagy sem – nincs, mert nem is lehet igazi költészet. Érdekes, többször leírtam a szót és kiemeltem, hogy Tóth Krisztina egy „nõ“. Pedig hát egyrészt ez egy evidencia, másrészt meg történetesen tudom, hogy mennyire nem szereti, ha nõi íróként avagy költõnõként aposztrofálják. (Bár, mondjuk, Szapphó óta költõnõnek lenni se nem akkora istentelenség, se nem akkora exkluzivitás...) Nekem meg, történetesen, akként van közöm hozzá, súlyosabban, mint bárki máshoz, hogy úgy képes beszélni mindarról, ami külsõ és belsõ tájainkon pl. nõként(!) az emberrel történhet, ahogy más senki. Felõlem lehetne férfi is ezzel a „tudással“, dehát nem az. Nem tudok megnyugtató választ adni magamnak arra a kérdésre, hogy fontos-e ez egyáltalán?
Döntsön errõl ki-ki, belátása szerint. Az alábbiakban néhány vers következik, egy önkényes válogatás a Porhó, a Síró ponyva és a Magas labda c. kötetekbõl:
Most viszik, most viszik
Ne vidd el kérlek
a függönyt, amit együtt,
és vidd el, kérlek,
az ágyat, amin együtt,
de hagyd meg, kérlek,
a képet, ahol együtt,
- meg a létrát, mert nem érem fel
ésszel, hogy most viszik
az ágyat szuszogva viszik
a kétszemélyes koporsót,
és alig fér ki
az ajtón. Mész utánuk
karodban a
fekvõ ruhákkal: mintha
alélt mennyasszonyt
emelnél át a
küszöbön.
Õszi sanszok
Õsz újra. Kong
a park. Na mondd,
beláttad?
Van-e tovább?
Van tétovább
tenálad? Teszek-veszek,
szõlõt veszek,
miegymást,
szél kavarog,
cibál, ahogy
mi egymást: becsap, kitér, kitár...
Oly elhagyott, sivár
a lelkem,
csak zümmög kétkedõ
hangon, mint az esõ,
mi ver lenn...
Õszi kék
1.
Október rézsút könnyei az ablakon.
Rothad a szilva, fû között õszi kék.
Annyi hullás között a test csak alkalom.
Véletlen ízeit a héj hogy õrzi még. 2. Forog a fejfájás lassú gömbje,
bolygó ûrtojásban a sárga.
A szavak tejútja kidöntve,
villogó abroszon egy mondat ágya. 3. Felhõbeszéd. A szélre nem figyelni.
Az álom alján testedbõl gyûlt avar.
Sír, sár, susog, de nem lehet kivenni.
Messzirõl jött mondat azt mond, amit akar.
Halkuló futam
Sohase láthattam a tárgyaidat.
Reggeli inged a széken.
Sohase láttam a bútoraid
körvonalát a sötétben.
Lépni se, dõlni se hozzád,
lépcsõ nélküli korlát.
Fény, viszony
Különben: amikor elköltöztél, egy évig
nem tisztítottam ablakot. Aztán
mégiscsak hívtam egy nõt, aki az emeleti szobában
megtalálta és csomóba gyûrte összes
régen írt versemet. Volt ott
- mondta - egy halom régi újság. - És veled mi van? Hallgattunk nagyokat
a telefonban rá egy évre. Ugye
azért megértsz? Persze, mondtam
néztem közben a felhõket, a lombot,
dõlt be a fény, hát persze, mondtam,
most már minden világos.
Szõnyeg
J´ai tant revé de toi...* Álmomban mért ígértem neki hogy szövök egy szõnyeget
aztán csak hánykolódtam azt se tudtam hol kezdjem el
ne haragudj kívántalak azért hazudtam
én szõni-fonni sose tudtam Annyiszor elképzeltem hogy már nem is valóság
csak foszló éjsötét és hiábavalóság
azt se tudom milyen közelrõl sose láttam
csak sejtem hogy kapaszkodik meg szál a szálban -
*Ez egy Robert Desnos-versor, „Álmodtam rólad...“
Késõbb megírta a vers palinódiáját is. A verset, amiben a korábbi vers állításait visszavonja - ugyanabban a versformában.
Szõnyeg
(palinódia) "Százszor árnyabb árny legyek az árnynál" (Desnos)
Én nem tudom mit tudsz vagy nem tudsz én nem tudom
mi van ezek után vagy nincs ezek után
ugyanaz ismétlõdik míg a végére eljutsz
imbolygó sorfalak közt éjfél és délután
Annyiszor elmentem visszajöttem bejártam
de csak sötét van ott láttam az éjszakában
mi lehet legbelül fölcsavarva középen
madaras minta füttye fény a fényben
Regula iuris
Mert mit egyszer megszerzettél
majd mikoron nem tied már
véle méges mássá lettél
sose leszel aki voltál És tetõled elvetettél
bárha véle magad voltál
egyedül csak véle voltál
igazán magad Ha igazat akarsz tenned
nálanélkül magad lenned
részed benne meg kell adjad
tenmagadtól odahagyjad Többszer nem kell hozjád venned
marad méges birtokodban
teljességed úgy lehet meg
ha ki voltál véle ott van
Kéretik összeolvasni a strófák kezdõsorait! (L.E.)
Évszakok zsoltára
A nyolcvan éves Lator Lászlónak Lassított visszanézett forgó bicikliküllõ-íriszével
erdõkön gördülõ földeken túli kék jel ezer esztendõ is csak rövid vigyázása egy éjnek
futó patakok és szavak alatti ének ez volt a tavasz és most már mindig ez lesz
nem emlékszel és semmit se feledhetsz mikor még hegyek se voltanak útjaink kezdetén
szemcsés vályogfalat tapogatott a fény izzadt naptenyerét délben a fûre rakta
ez volt a nyár kerek világ lecsukott szemû arca egyetlen ijedt pillanat és most már mindig ez lesz
nem emlékszel és semmit se feledhetsz vagy a meztelen szárú õsz a kéményben baglyot találtak
és visszaszállt a füst szaga tarlónak és halálnak emberek jöttek mentek nyitva hagyták az ajtót
kezeink munkáit igazgassad harang szólt az a kihûlõ kályha lett az õsz és most már mindig ez lesz
nem emlékszel és semmit se feledhetsz pillákra ült a dér árkokba megfagyott a hó
minden dolgunk között vakon rohanni volt jó huzatos hajlékunkba megtérni fogvacogva
tebenned fáztunk eleitõl fogva.
Tóth Krisztina elsõ kötetét, az 1989-ben megjelent Õszi kabátlobogást Radnóti emlékéremmel jutalmazták. 2000-ben József Attila-díjat kapott, a következõ évben megjelent Porhót az „ezredforduló legjelentõsebb irodalmi vállalkozásaként“ értékelték.
2004-ben jelent meg A síró ponyva c. verseskönyve, és még ugyanebben az évben a Csortos Szabó Sándor fotóssal készített közös könyve, a Fény, viszony.
(Se a kötetek, se a díjak felsorolása nem teljes.)
Az idei Ünnepi Könyvhétre a Magvetõnél megjelent legújabb könyvének címe Magas labda.
|
