05
 Tsúszó (jólismert) énjének éneke az „én”-ekrõl,
miután a sör keserû volt, mint a Teremtõ humora A hétfõ reggel mért nem péntek este,
S garzonom miért nem bálterem,
Hol keringõznénk Istennel kettesben,
És suttogná fülembe: „Ó, Sándorom,
A tárgyaknak tényleg nincsen lelke,
A kövek sorsa morc és örök hallgatás,
Az állat bõrbe zárt közérzet, s klíma-
Berendezést szimuláló sárszatyor az ember.” 06
Tsúszó (leghamisabb) énjének éneke az „én”-ekrõl,
miután magára zárta a végtelent, s lenyelte a kulcsot Vettél nekem jegyet, és én vagyok a mûsor?
Vakon tapogatódzva keresem a kijáratot.
Adtál ingyenbelépõt, és a színpadra taszigáltál?
Most a büfében ülök, és látod, piálgatok. Koncertre hívtál meg, és füleim betömted?
Visong odalent a bamba, süket embertömeg.
Sehol egy hangszer, kotta, mikrofonállvány.
Kiáltják: „Eszt még mudzsikus nemnyertö meg…!”  Fújnám a tubát, rángatnám harmonikádat,
Te öreg, odafent, akinek a nevét szeretgetem,
De a hangverseny botrányba fúl, pedig, nézzed,
Kihúztam, s kínomban már a belem pengetem.
07
Tsúszó (hetvenezredik) énjének éneke az „én”-ekrõl,
miután teát ivott cukorral, anticitrom nélkül Ének élnek bennem. Ezt még lenyelem.
Tengerben is van annyi bálnaroncs, poliptetem és cetrom.
De akkor most aztat én megüzenném a zének,
Mondjad meg már végre, vaze: „Még hogy Anticitrom? Hát érti eztet Bem apó, meg Mári néni, Anti bácsi?
És akkor én köteles vagyok érteni az „én”-eket?
Még hogy a kõ a sziklatanodában megtanult beszélni?
Na nem. Állatkínzás szerintem az, amit a zé mekeg. Merthogy századunk nem barbár, nem banális,
Az, hogy üzemanyag mozgat izgága gépeket,
Valóság, nem elmélet, hogy lávalány a cápasráccal,
Így a könyvcím már rég a valótlan felé lépeget.  S ha lép is, egyet-kettõt bátran, a daráló eléri,
S péppé löttyed mind, mi kõkemény poénként árva
Színészek száján nem is rég bagóként fittyedt,
Az érdektelenség mozigépe filmjét bedarálja.
Nem érdemes tehát az emberek agyát becitromozni,
Csak az aranysárga, illatos halfilét,
Mit a Tesco pultjáról ma reggel kihalásztam,
Sima hát mind, mi pusztulás. S ím habos, mind, mi „LÉT.” 08
Tsúszó (átlátszó) énjének éneke az „én”-ekrõl,
miután klímát szerelt, tetõre mászott Hát ez mindennek a teteje!
Ide utánam, most kétség, ne gyere!
Add, hogy bánatom a kékség elvegye,
S üdítse lelkem a város friss szele. Ó, de belátok egy ablakon nagyon.
Ott ücsörg a beste polgármester,
Körötte bandája, hogy a várost
Most már végleg elveszejtse! Rendõrség! Tûzoltók! Póri népek!
Hozzatok ragtapaszt és kötelet!
Vagy mégse! Kihallgatok inkább
Nagy titokban, amit még lehet! Szervezek én most de fene sztrájkot.
Vagy éppen defenesztrálok…
Vágják a fát, és pont alattam.
Na leesem most. De halkan. (A fentebbi világhoz illusztrációként Kandinszkij mester képeit vállogattam. Pihentetõtül... a szerk. ) |
