Tûz

Trisztánt csak tisztán iszom. Mostan pedig olyan úri kedv vezérli a billentyûzetet, amely monomán, vagyis éppen Kozsár Zsuzsa írásait veszi fókuszba. Régi tartozást rovásolva le ezzel a közléssel íme alább a Tûz címû írás, melynek szerzõje Kozsár Zsuzsa.

Kozsár Zsuzsa: Tûz, te gyönyörû

„Bûvös serleg ez,
 melyet most nékem felkínálsz.”

Ült a garabonciás a földön, a tûzbe bámult. Nézte az ugráló lángokat, a megfoghatatlan, mindig változó tüzet. A fa jajongott, sírt a fa, megadta magát a hõnek, a perzselésnek, a lángok úgy nyaldosták, mint a boldog szerelmes szeretõje testét, érzékien, gyengéden, de néha mégis belemarva. Jajongott a fa, pattogtak a szikrák, nézte a tüzet a garabonciás.
Várt.
Tudta, hogy valaki érkezik. Elkeseredett lesz, a végsõkig elszánt, semmitõl nem riad majd vissza.
Nem lépett be, megállt az ajtóban, mögötte a sötét, elõtte a lángok, a szikrák éneke. Nagyobb lett tõle a kunyhóban a forróság, mintha a nap gurult volna le az égrõl, egyenesen a garabonciás lába elé. Olyan is volt, mint a nap, aranyhaja fénylett.
– Eljöttem – mondta.
Ebben a szóban benne volt minden. A félelem, a viszolygás, a kíváncsiság, a vágy. Segélykérés volt, dühödt kiáltás, követelés és vallomás.
A garabonciás még nem szólt, nem is mozdult. Várt. Várta, hogy megnyíljon elõtte a makacs teremtés, lehajtsa dacosan felszegett fejét. Megreszketett, közelebb jött a tûzhöz, mint aki a kezét melengeti, mint aki a lelkét melengeti, mint akinek szeme vakvilágba tévedt, egy hontalan, nyomorult, megsebzett kis állat.
– El kellett jönnöm – suttogta most már, ajkai kétségbeesetten keresték a szavakat, de a szavak menekültek, mint a megriasztott csorda, nem találta õket sehol sem.
A garabonciás nézte, bólintott. Egy bögrét nyújtott neki, valami gõzölgött benne, fûszeres, édes illatú folyadék.
– Igyál.
Mohón tapadt rá ajkaival, úgy szürcsölte, mintha az élete függne tõle.
– Idd ki teljesen.
– Mi ez? Méregpohár?
A garabonciás nevetése csikorgó volt, vagy inkább éles, mint a vijjogás.
Ösztönei veszélyt jeleztek, de nem tudott mozdulni, ott tartotta egy idegen, erõs akarat.
Tudta már, hogy túléli, nem ivott mérget. Túl egyszerû lenne. Túl könnyû.
A szavak még mindig ellenálltak, próbálta lebírni õket, nehezen sikerült.
– Akarom, hogy az enyém legyen – mondta.
– El fog hagyni.
– Visszatér. Tízszer, százszor, ezerszer, mindig. Tudom. Érzem.
– És elhagy újra meg újra. Jó lesz az neked, aranyhajú?
Nézett a tûzbe, szeme sötét mélység.
– Már elfeledtem, hogy nõ vagyok. Évek óta nem vagyok senki. Nem élek, csak lélegzem. Nem ölel senki magához, nem ragyog fel senki szeme, ha meglát, nem húzódik senki szája mosolyra. Csak vagyok. Õ felébresztett.
– Sohasem kaphatsz tõle teljességet. Nem leszel számára semmi. Csak egy morzsa.
Elmosolyodott. Fájdalom volt a mosolyban, azért ragyogott annyira. Csillagmosoly volt, távoli, magányos fény.
– Az éhezõnek a morzsa is elég. Több talán megölné.
A garabonciás merõn nézte. Tudta, hogy elszánt lesz. Tudta, hogy harcba indul a semmiért. De az a semmi neki olyan, mint a jajongó fának a lángok. Melege lesz tõle, fájni fog neki és tetszeni, mert nem tud már a tûz nélkül meglenni többé.
– Már kiittam, ugye? A bájitalt, amiért jöttem.
– Álmot ittál csak – mosolygott a garabonciás. – Nincs másra szükséged. Magad vagy a vágy, önmagad elõl nem menekülhetsz. Mindent odadobtál – egy morzsáért.
– Az egyetlen morzsáért, amely engem illet – bólintott az aranyhajú.
Hallgattak. Nézték a lángokat, a megfoghatatlan, a mindig változó tüzet. A fa jajongott, sírt a fa, a lángok úgy nyaldosták, mint a boldog szerelmes szeretõje testét, érzékien, gyengéden, bele-belemarva.
Elõlépett végre az érzelmek ködébõl, testet öltött az aranyhajú gondolata is.
– Trisztán! Ó jaj, Trisztán!

2007.3.28.