Up in the Air
Az amerikai (majd világ-) gazdasági válság erõsen kihatott a filmiparra is. Ám míg a hatalmas üzemek tönkremennek és nõ a munkanélküliség, a mozizás szórakozásába menekülõk száma növekszik.
Az Up in the Air karizmatikus George Clooneyja pont egy olyan embert játszik, akinek a megbízatása a reneszánszát éli az ilyen korszakokban. Ryan Binghamre akkor van szüksége a cégeknek, amikor a fõnökeik túl kellemetlennek találják, hogy személyesen válljanak meg alkalmazottjaiktól, így erre "szakembereket" bérelnek fel, akik edzettek a friss munkanélküliek kezelésében. Nem kell így a fejeseknek az elbocsájtottak hirtelen dühétõl, pánikrohamaitól vagy bosszújától tartaniuk, ugyanúgy, ahogy Ryannek sem, akivel életükben elõször és utoljára találkoznak a szerencsétlenek.
A film Ryan és szokatlan életvitele körül forog, aki reptérrõl reptérre utazva éli életét, egy kézipoggyász és alkalmankénti románcok társaságában, szilárdan meggyõzõdve saját boldogságáról és élete teljességérõl. A családot és hasonló emberi kötelékeket fölösleges súlynak tartja, ami csak ránehezedne az életére, személyes boldogsága a repülõgépen megtett óráiban rejlik. A flúgos eleganciával bemutatott mindennapjainak és szarkasztikus poénoknak hála a film nagyjából a háromnegyedéig teljesen nélkülözi a patetikus jeleneteket. Sõt, amikor Ryan egy ambiciózus, de zöldfülû kolléganõje mentorának szerepébe kényszerül (aki ráadásul megreformálná a szakmájukat, az öreg róka életstílusát lehetetlenné téve), még jobban tetõzik a munka hangnemével ellentétes helyzetkomikum. Az alapvetõen kegyetlen megbízatások leforgását Clooney karakterének remek monológjai színesítik, aki gyakorlatilag a gazdaság sötét oldalának James Bondja. Nem kell, hogy tanácsai a volt alkalmazottak karrierjeinek "jövõjében" akármilyen segítséget nyújtsanak, de egy meggyõzõ párbeszéd és egy dosszié formájú munkanélküli-útmutató, ha nem is csodát mûvelnek, legalább hamis reményt adnak az illetõnek, amíg békében távozik, jövõjét fontolgatva.
Jason Reitman rendezésére eddig is jellemzõ volt a "zsánertelenség", az elõzõ, Juno címû filmje egy terhes diáklány látszólag kilátástalan helyzetét adta elõ dráma és könnyed komédia kitûnõ keverékeként, míg a Thank you for Smoking még durvább helyzeteket tett már-már a morbid határán humorossá. A különbség, hogy mindkét elõzõ filmje egész végig megtartotta hangulatát, még a történetbeli nagy változások ellenére is, és ez az, ami az Up in the Air nagyjából utolsó negyedében nem így van.
A romantikus vonalat és Ryan életének krízispontjait itt teljesen máshogy kezeli a rendezõ, a humor szinte eltûnik, és ez olyan hangulatot kelt, mintha egy jópofa filmbõl ébredne fel az ember a keserû valóságra. Nem a happy end kérdésérõl van szó, hanem a befejezés feláldozásáról egy társadalmi üzenet érdekében, már-már gyönyörû rendezéssel becsomagolt propaganda határán, ami magával rántja a minõséget. Nem véletlen, hogy pont ebben az idõszakban készítette el Reitman, így a reakció az aktuális társadalmi és gazdasági helyzetre teljesen jogos, de mindeddig megtalálta a módját, hogyan érje el a katarzist egy nézõben filmjei látszólag komolytalan hangvételének ellenére.
Kár, hogy az üzenettel ezúttal nem a nézõknek kell megbirkózniuk. Túl egyenes a családi értékek jelentõségének a szájbarágása a film ambiciózus, mûfajkeverõ háromnegyedéhez képest. Érdemes megnézni és összehasonlítani a rendezõ elõzõ mûveivel az Up in the Air-t, ahol véleményem szerint sokkal jobban járt az aranyközépút megtalálásával, ami összeforrtabb és élvezetesebb filmekhez vezetett. Clooney Amerikán keresztüli exodusáért ezért inkább kár, mivel ha ugyanolyan ügyességgel és ötletességgel oldja meg a történet végét, mint az indulást, valószínûleg egy felejthetetlen élményrõl lenne szó. Sajnos örök átok, hogy a film gyenge befejezése mindig jobban megpecsételi azt, mint egy kevésbé jó kezdés.
A kritikusok nagy része azonban egyértelmûen az elmúlt év egyik legjobbjának tartja az Up in the Air-t, így akinek Reitman eme stílusa ül jobban, biztos örömmel fogadja a neves Oscar és Golden Globe jelöléseket, habár köztudott, hogy a tengerentúli kritikusok mindig is sokkal vevõbbek voltak a szociális témákra (Michael Moore sokadik demagóg dokumentumfilmjét megint meleg fogadtatás érte).
A nézõn múlik tehát, hogy a fedélzeten marad-e Mr. Bingham reményt sugárzó történetével, vagy a groteszk dohánymarketinggel és a rock 'n roll utalásokkal megspékelt terhes tinédzserrel tart mégis. Még nagyobb kérdés, hogy a rendezõ melyik utat választja majd a jövõben, én remélem, hogy visszakapjuk az igazi Jason Reitmant. Írta: Hushegyi Ádám |
