Kedves barátaim, mélyen tisztelt homo sapiens sapiensek, jelenlévõ mikroorganizmusok és más, kilétük felõl kételkedõ életformák! Azért gyûltünk itt ma össze, hogy kozmikus elveszettségünkben némi kapaszkodót keressünk. Végtére ezért csinálunk mindent. Minden ezért csinál mindent. Legalábbis minden életforma. A köveknek, a feketelyukaknak és a barlangoknak mázlijuk van. Kapaszkodót keresünk, hisz nem tudunk semmit, ha nem tudjuk, kik vagyunk.
Minden viszonylagos és semmit sem jelent a másik pont a térképen, ha a minket jelölõ nincs megadva. Ha nem látjuk, hol vagyunk, elveszésre vagyunk kárhoztatva, hisz nem tudjuk, honnan megyünk merre. Olyanok vagyunk, mint egy icipici graviton és egy pirinyó kicsi foton közötti 20 millió fényéves, organikus távolság. Megfigyelték, mennyiszer használtam a „vagyunk” szót?
Hát pont ez a lényeg! Az önmegfogalmazás! A lét mint életforma!
Értelmezésem szerint nagyjából errõl szól Gyenes Gábor kiállítása. Nagyon tudom értékelni Gábor munkáját, kevés olyan képzõmûvész van manapság, mint õ, aki nagyon tehetséges, összefüggõ gondolat- és értékrendszere van és, persze, ezeket érthetõen ki is tudja fejezni. Nem csoda, hogy sokan megkérdõjelezik a képzõmûvészet jövõjét, ha az alkotók nagy része még mindig a Rorschach-féle pacákban, a misztikus borongás mögül elõderengõ még misztikusabb borongásban és a véletlenszerû geometrikus alakzatokban véli meglelni a választ az élet nagy kérdéseire. Eleve gondom van azzal, ha valaki választ keres. Douglas Adams Galaxis Útikalauz Stopposoknak c. könyvében van ezzel kapcsolatban egy jó sztori: Egy hiperintelligens faj már unja, hogy nem érti az életet és épít egy kisváros méretû számítógépet, melynek az a feladata, hogy találjon egy egyszerû választ az Életre, a Világmindenségre meg Mindenre. Bölcs Elme, a gigantikus számítógép 7,5 millió évig számol, majd közli, a megoldás 42. Persze mindenki csalódik. Ezt látva, Bölcs Elme hozzáteszi, nem érthetjük addig a választ, míg meg nem találjuk a helyes kérdést. Úgy vélem ez a filozófiának és a mûvészeteknek egyaránt fõ feladata lenne.
Amíg a kérdés nem pontos, a válasz is csak bonyolult, szubjektív és részben érzelmi alapokra támaszkodó lehet. Az emberek nagy része folyton a válaszokon töri a fejét, ahelyett, hogy a megfelelõ kérdést keresné, amely birtokában valószínûleg minden válasszá változna. De a nyugati típusú individualizmus azon alapszik, hogy mindenki megtalálja a saját válaszát, a többiek megpróbálják értelmezni, aztán vagy tudunk róla valamit gondolni, vagy nem. Ha megfigyeljük, a jó arcok is, mint például Isten, mindig megmondják a tutit, és kész. Ahhoz egy Mefisztó kell, hogy kérdéseket tegyünk fel. Gábor képei vitába hívják a szemlélõt. Kérdéseket adnak közre. Szememben a keleti csoportos gondolkodás nyugati megnyilvánulásai. Nem az igazat (vagy a valót) akarják közölni, az évezredes kérdésfolyamba sodornak minket bele. Érdekes módon ezek a mindannyiunkat érintõ kérdések sokkal biztosabb kapaszkodóknak bizonyulnak, mint a szubjektív válaszok. A kiállítás címe Urbanic. Szerintem mindent kifejez az, hogy az „urbánus” mára már csak a nagyvárosokat juttatja eszünkbe, tele grefitivel, rohanó, fontoskodó bunkókkal és kutyaszarral. Utánanéztem, a szó eredetileg azt is jelentette: udvarias. Az udvarias életmód persze értelmét vesztette a szuburbanizáció korában. Mára már mindenki megunta a folytonos városi udvariaskodást és lement bunkóba. A szuburbanizáció nem is a lakosság vidékre való költözését jelenti, hanem az udvariasság devalválódását. Ezért ilyen kietlenek a nagyvárosok.
Pont ezt a kietlenséget látom megfogalmazódni Gábor egyik alkotói korszakában. A városi ember elhagyatottságát, melyben az urbánus szó régi jelentésének hiánya tátong. Az ember a szociális állatok közé tartozik. Ez csak bonyolítja a helyzetet, hiszen az egyednek nem csak az univerzumhoz képest kell megfogalmaznia önmagát, hanem a családjához, a társadalomhoz és a kultúrköréhez képest is. Ráadásul még ezeket a csoportokat is egymás képében kell látnia. A sok információ azt sugallja ugyan, hogy tudjuk, kik vagyunk, de valójában csak jobban bekevernek az igazi képalkotásba. Komplett az illúzió, és sokan itt meg is állnak. Hizsnyai András vagyok. Szüleim Ildikó és Zoltán. Szlovákiai magyar vagyok. Kaukázusi típusú fehér ember. Hím. Felsoroltam egy csomó tényt, de semmivel sem kerültem közelebb önmagamhoz, családomhoz, fajomhoz vagy ezeknek az univerzumban betöltött szerepéhez. Azért nem, mert minden mondatom végére pontot tettem – és nem kérdõjelet! Azért nem, mert pontot tettem minden mondatom végére és nem kérdõjelet?
Idézném Bokonon, fiktív vallásalapító, 126. Kalüpszóját, melyben könyörtelenül lerántja rólunk és magáról a leplet:
„Azt akartam, hogy minden
Értelmes legyen itten,
És hogy boldogan éljünk,
Nem, mint a sitten.
Hazudtam hát nyugodtan,
És minden pászolt nyomban,
És így élünk a bús világ helyett
Pa-ra-di-csom-ban.” Ahogy mondtam, komplett az illúzió.
Gábor különbözõ korszakaival nagyon jól rámutat arra, hogy szociális lényekként társadalmi hierarchiában csúszkálunk feljebb-lejjebb. Ezeknek a hatalmi pozíciókra épülõ rendszereknek (különösen az államhatalmi struktúráknak) mindig van egy feje, aki az alatta élõket kedve szerint ugráltathatja. De ez lényegtelen is. Ezt megbocsájtjuk neki, hiszen össze fogja az embereket, és így nem kell mindenkinek folyton a gyilkolásra gondolnia. Elég, ha õ gondol. Neki viszont folyton ezzel van tele a feje, mivel ezt mindenki ráhárította, ráadásul adott a kellõ hatalom is a tömegek célszerû megmozgatásához. A gond csak az, hogy ez az ember reprezentál minket az univerzumban. Nagyon színes képet adunk magunkról a külsõsöknek.
Hammurápi, Qin Shi Huang császár, Marcus Aurelius, Asóka, Cuauhtémoc (azték uralkodó), Richelieu bíboros, I. Péter cár, Ülõ Bika, Adolf Hitler, John F. Kennedy, Kim Jong Il. Hát nem tudok mit gondolni az emberiségrõl.
Szerencsére ezek szintén csak nevek és nem adnak releváns képet rólunk.
Sokat vitáztunk Gáborral, vajon van-e jelentõsége a Világmindenségben az életnek. Annyira rossz volt a kérdés, hogy még csak egyértelmû álláspontot sem tudtunk elfoglalni. Elvesztünk a dilemmákban és rojtosra beszéltük a szánkat. Azóta sokat meditáltam Gábor non-figurális képei felett. Rá kellett jönnöm, hogy csak én nem tudtam mirõl beszélek. Neki végig megvoltak a helyes kérdései, de nem akart engem megfosztani a ráébredés örömétõl. Ezúttal is, köszi, Gábor!
Az objektív kérdések, szubjektív megélését kívánom mindenkinek!
Köszönöm figyelmüket! A kiállítást megnyitotta: Hizsnyai András
|
