Utak Csak a lépteim egyenletes üteme. Csak a száraz, terméketlen homok puha kegyetlensége a lábam alatt. Csak a gyilkos forróság szorítása. Csak a puszta horizont ijesztõ kietlensége. Csak küszködõ lélegzetem lázas kapkodása. Csak a lüktetõ élet tehetetlen, könyörtelen zsarnoksága: menni tovább. Néha hûs lombok áldó takarása. Néha locsogó patakok együgyû tisztasága. Néhol egy-egy igazgyöngy az út szélére ejtve. Néha érzem az utat és tudom, hogy jó felé megyek. Olykor felborul minden rend, s a gondosan leszorított mélység felkavart sötétje fekete lepelként terpeszkedik a tájra. De mindig akad egy biztos kéz, amely felemel, megtart, egy-egy vigasztaló szó, mi megóv és erõt ad. Két pitvarom rejtett nyugalmával, kamráim bõségével marasztalnám õket. Ám mikor az összes titkot a fülembe súgták már, és minden mézüket a szájamba csurgatták, megsárgult levélként lebegnek tova a végtelenség tengerében. A legmélyebb mocsarakon úgyis egyedül kell átvergõdni. A legmeredekebb sziklafalat egyedül kell megmászni. A legpusztább sivatagon magad kell átkelni. Utak. Utak fonják körbe a világot. Magányok útjai, túl a felszínes emberi kapcsolatok kiüresedett képmutatásán. De néha ezek az utak találkoznak az idõ elõre kijelölt pontján. Talán éppen csak átfutnak egymáson a mindenség elrejtett csodakertjében, amit sosem dúlnak a kor, vagy a tulajdonságok, tapasztalatok, nézetek különbözõségének nekivadult viharai. Csak olyannyira megfejthetõ és megfogható mindez, mint üde szellõ röpke ölelése, egy korty hûs víz selymes simítása a kietlen kopárság tikkasztó tombolásában.
Nem tudom... Nem tudom, ki mondta, hogy a szerelem egészséges, de bizonyára tévedett. Nem tudom, mi egészséges abban, ha az ember életébe és minden egyes sejtjébe hol erõsödõ, hol alábbhagyó, de állandó lüktetéssel jelenlévõ nyugtalanság költözik. Elképzelni sem tudom, mitõl jó, ha az ember hangulata egy szinuszgörbét megszégyenítõ kígyózással tekereg az égig, csak hogy aztán a legsötétebb mélységekbe fulladjon. Nem is sejtem, mi a felemelõ az öröm és boldogság hamvaiból mindig, mindig újraéledõ kérdésekben: Hát lehetséges ez? Igaz ez? Lehet nekem ilyen mázlim? És nem értem, mi ez a nyughatatlan vágy bennem. Hogy lássam. Hogy halljam. Hogy érezzem. Nem tudom, hol kezdõdött és mikor. Nem tudom, meddig tart és miért. Nem tudom, de érzem, hogy a bennem újra meg újra fölbuzgó kérdések az õ kérdései is. S hogy a válaszok bennünk vannak. Nem tudom miért jó, hogy ülök és írok, és róla írok. Nem tudom, miért kell, hogy a gondolataim állandó jellegû táncot járjanak körülötte. Nem tudom, miért kell folyton a telefont bûvölnöm és szavakat várnom tõle. Szavakat. Csupán egy párat a sok ezerbõl, amiket mások százszor kimondtak, nekem mégis gyönyörûek, mert õtõle vannak, csak az enyémek és olyan keveset mondanak, mégis minden bennük van. Nem tudom, miért kell folyton reszketnem érte s közben minden porcikámmal éreznem, nem lehet baj, hogy olyan szép és békés minden, mert van, aki a kimondatlan szavaimat is érti. Nem tudom, nem tudom, nem tudom. Nem tudom miért és hogyan. Sok mindent nem tudok. De egy biztos. Egyetlen szó, amit tõle kapok, amibõl tudom, gondol rám, ami minden távolságot áthidal, ami mindenért kárpótol, mindent helyreállít és letisztít bennem elég, hogy tudjam, megéri, és semmitõl sem kell félnem. A szinuszgörbe maximum pontjára hág.
|