Úton hazafelé

Egy valós élmény alapján megírt történet ez az alábbi. A kitörésrõl, a lehetõség keresésérõl, a szerelemrõl, valami nagyon õsi visszacsatolásról szól. Embernek lenni nem könnyû, embernek maradni egy olyan világban, ahol nemzet, bõrszín, vallás vagy egyéb más ismérvek alapján még mindig van megkülönböztetés, szintén nem könnyû.

Úton hazafelé, az  „õshazába“?
Gurulnak a vonatok, Hatvan állomáson, sok peronról mindenfelé. A székesfõvárosba kellene eljutni, pár perc van csak az átszállásig, tanácstalanul többen keressük az átrendezett menetrend szerint a jelzett gyorsvonat melyik peronról is indul. Egy elegánsan felöltözött, barnabõrû, kedves arcú fiatal nõvel egymás mellé sodródunk.  Beszédjébõl kiderül, földiek vagyunk legalábbis szegrõl – végrõl. Volt munkahelyére utazik, Gödöllõre, valamelyik összeszerelõ gyárban dolgozott három hónapig, de elégedetlen, mert több pénzre lenne szüksége. A kérdésre, mire kellene  a több pénz, az a meglepõ válasz: Indiába, Pandzsábba akar utazni a férje után. Kiesik egy pillanatra a lélegzetem. Indiába, Pandzsábba? De hát mi a csudának? Megismétli: a férje után. S jobban megnézve tényleg látni rajta, a gömöri – nógrádi barna arcú menyecske eléggé indiaiasan van felékszerezve s hogy ez nem csak látszat, ezt bizonyítandóan elõveszi szikh vallású ifjú férje képmását, akivel másfél éve Bécsben találkoztak, majd a nagy szerelmet házassággal pecsételték meg. Alig éltek együtt fél évet az osztrák sógorék fõvárosában, majd még néhány hetet az ifjú férj szülõhazájában, Pandzsábban, amikor a szerelmeseket szétválasztotta a hivatali hatalom, a vízum lejárta és az e körüli bonyodalmak. Nincs más hátra, mint egyelõre telefonon tartani a kapcsolatot. Ebbõl a telefonálgatásból persze számos éjszakai hívás, az idõzónák eltolódása miatt érdekes idõpontokban lezajló beszélgetések születtek, születnek. De most decemberben, ha törik, ha szakad ki akar utazni a barna menyecske az ura után. Ehhez pénz kell, a repülõjegyre, egyéb illetékekre, s legkevesebb harmincezer korona kellene, aztán kéne valami költõpénz, meg ajándékot is illik vinni az ottaniaknak. Nincs más hátra, mint ismét a nyugatabbi európai részeken, nehéz, talpalós, félig rabszolgamunkával összekuporgatni a megváltó utazásra elégséges anyagiakat. A kérdésre, milyen nyelven kommunikálnak, a válasz szép mosoly, meg az, hogy a szerelmesek, ha nem is ismerik a másik nyelvét pontosan, akkor is megértik egymást. Hozzáteszi, persze az angol és a német a közvetítõ nyelv, viszont mikor az ifjú férj itt járt a nógrádi kisvárosban, az apósurával egészen jól megértették egymást a roma nyelven. Ezen ugyancsak elcsodálkozom. Ennyire messzire nyúlnának a gyökerek? A menyecske pedig sûrûn bólogat, bizonygatja, édesapja és pandzsábi szikh kedvese egészen jól megértették egymást a nálunk használatos roma nyelven. Õ most visszamegy a gyökerekhez, visszavágyik az eddig még ismeretlen, de egyszer már látott „õshazába“. Tiszta tekintetû, kezén látszik, hogy ugyancsak sokat dolgozhatott a szalagmunkán, ahol telefonokat rakott össze és tesztelte azokat. Nem fél az idegen kultúrától, valahol nem is tartja idegennek. Az ottani családja, elmondása szerint földmûvelésbõl él, van jó pár hektár mûvelhetõ területük, gépeik, épületeik. Talán majd ott kamatoztatni tudja az itthon, mezõgazdasági szakközépben szerzett tudását és nem kell szalagmunkán, monotonitásban dolgoznia. Szeretik egymást a férjével, a hiány, a távolság nem tett kárt bennük. Csak egy dolog nem tetszik ebben az indiai kultúrában, ez pedig az ottani asszonyi viselet. Ami bizony, személyes tapasztalatai szerint, kissé nehéz és igencsak kényelmetlen. Nem olyan, mint a mostani farmer és könnyû nyári blúz. Nem bánja. Vissza akar térni az „õshazába“. Gödöllõn kiugrik a vonatból, a tudatos, érett felnõttek biztonságával megy kijelentkezni a gyárból. Dolgozott, dolgozni fog a szerelme beteljesülésért és munkát tervez az új hazájában is. Csak kívánni tudom, teljesüljön az álma.