Váratlan várt vendégünk

Itt van, hamisítatlanul és valóságosan. Hiszen még csak most ment el, még csak most csuktuk be mögötte lelkünk ajtaját megkönnyebbült sóhajtással. Igazából nem is hittük, hogy annyi sopánkodás, annyi erõltetett mosoly után idén is helyet, idõt, energiát kér túlhajszolt mindennapjainkból.

Hangácsi Zsuzsanna:

Váratlan várt vendégünk

Hát újra eljött
    Itt van, hamisítatlanul és valóságosan. Hiszen még csak most ment el, még csak most csuktuk be mögötte lelkünk ajtaját megkönnyebbült sóhajtással. Igazából nem is hittük, hogy annyi sopánkodás, annyi erõltetett mosoly után idén is helyet, idõt, energiát kér túlhajszolt mindennapjainkból. Így most elképedéssel vegyes keserûséggel vesszük tudomásul, hogy a karácsony nevû rém újra beszökött az életünkbe, a feje tetejére állítva azt.

    Elõször csak egy-két kósza díszecske kerül fel a villanyoszlopokra október táján, s a naivabbak ekkor még javában reménykedhetnek, hogy talán tévedés az egész, és a mûcsillagok okozta baljós sejtelmeket még viszonylag könnyen el lehet hessegetni. November közeledtével viszont a XXI. század óriási tömegeket felölelõ és megmozgató bevásárló, kulturális és irányító központjai megtelnek fenyõfákkal, zenélõ mikulásokkal, különbözõ színekben villogó díszekkel, hihetetlen akciókkal, szóval mindennel, ami szem-szájnak ingere. A plafonig polcolt földi javak gúnyosan hunyorognak lapos pénztárcánkra, amint kapkodva igyekszünk eleget tenni szeretteink követelõ kívánságainak. Mígnem eljön az idõ, amikor többé nem szabadulhatunk a közelgõ ünnep fojtogató gondolatától, mert „az van minden váratlan zörejben, fényben, a szív-hökkenésében, a cellafal-fehéren bezáró hóesésben”. És mire végre eljönnek a szeretet ünnepének várva-várt napjai, amit együtt tölthetünk családunk tagjaival, már csak arra marad energiánk, hogy hullafáradtan belesüppedjünk a jó puha fotelba, és a fejünkbe engedjük a televízió mûsorainak általában nem éppen karácsonyi témájú, hangulatú képeit. Szinte észrevétlenül rohan keresztül rajtunk az ünnep, nem hoz egetrengetõ változást, örömöt, emlékezetes pillanatokat, csak bámulunk értetlenül: erre készültünk ennyit? Ezt zengedezték a fülünkbe heteken keresztül?

    Ez lenne hát a karácsony? Valóban errõl szól, csak ennyi? Hová tûntek a régmúlt idõk izgalmakkal teli, mégis békés várakozásai, szokásai, hagyományai? Vagy akár gyermekkorunk meséi, boldog készülõdései? Emberek soha nem látott tömegei töltik a december 25-ét (is) meleg, kényelmes lakásokban, ínycsiklandozó ételektõl roskadozó asztalokkal. A lényeg mégis elveszett. Valahol elhagytuk útközben. Már azt sem tudjuk talán, mi is a lényeg. Mirõl szól ez az ünnep tulajdonképpen. Vagy mirõl kellene, hogy szóljon. Egyáltalán: mi az a karácsony?

Mi az a karácsony?

    A klasszikus bibliai sztorit a betlehemi jászolban fekvõ Kisdedrõl, testté lett Igérõl, az Õ imádására érkezet, csillag és angyalsereg vezérelte napkeleti bölcsekrõl és pásztorokról valószínûleg mindenki ismeri. De manapság kevesen tudatosítják, hiszik, hogy ez a karácsony igazi lényege, eredete és értelme. Inkább a család, a gyerekek, a béke, a szeretet ünnepeként emlegetik és valamilyen módon mindenki számon tartja, megüli ezt az ünnepet, akkor is, ha egyébként semmi köze az egyházhoz. S hogy vajon miért pont a karácsony vezeti az ünnepi toplistát az emberek többségének értékrendjében függetlenül kortól, nemtõl, vallási hovatartozástól, vagy épp földrésztõl? Talán mert ez a legbékésebb, legmeghittebb, legreményteljesebb eseményre emlékeztet bennünket: egy Kisgyerek, aki istállóban pihen, arcába szelíd állatok lehelnek, aki az ígéret szerint boldogságot hoz a földre. Nincsenek véres harcok, töviskoszorúk és korbácsok, kereszt és síró asszonyok, fegyverek és sebek. Az egész olyan elképzelhetõ, kézzelfogható és mindenkihez közel álló. Így lett hát ez az ünnep – hogy egy jó barátom megfogalmazásával éljek – hasonlatos egy olyan szülinapi bulihoz, ahol mindenki csudamód jól érzi magát, csak épp az Ünnepeltet felejtették el meghívni rá…
  
A kezdetek

    Ma már mi sem tûnik természetesebbnek, minthogy a karácsony piros napjai december végére datálódnak. Pár évszázaddal ezelõtt azonban senkinek se jutott eszébe akárcsak megemlékezni Jézus születésérõl. Az õsegyházat teljesen lefoglalta a húsvéti eseménykör, a megfeszített és feltámadott Úr ünneplése. Ennek eredményeképpen a mai napig nem ismerjük születésének pontos dátumát. Nem véletlen azonban, hogy most mégis az év utolsó hónapjának huszonötödik napján emlékezünk meg e jeles eseményrõl. Ebben valószínûleg a korábban említett õsegyház törekvése érhetõ tetten: egy pogány ünnep kiszorítása volt a cél. A Római Birodalomban a Napisten ünnepét ülték e napon a téli napforduló után. (Erre utal  a karácsony kifejezés is, mely a szláv kracsun szóból ered, ami a téli napforduló alapszava). Kézenfekvõnek látszott, hogy ezen a napon ünnepeljék „az Igazság Napjának” megjelenését. A december 25-i ünnep – a meggyõzõ analógiának köszönhetõen – Nyugaton igen hamar elterjedt. Viszont több keleti (ortodox) egyház megmaradt a január hatodika mellett, mely Jézus megkeresztelkedésének napja.

    Már a kezdetek kezdetén nagy súlyt fektettek az ünnep megülésének hogyanjára, részleteire, szimbólumok egész sora alakult ki, amelyeket ma is elõszeretettel használunk, anélkül, hogy tisztában lennénk eredetükkel, jelentésükkel. Az, hogy a fenyõfa az öröklét jelképe még a legtöbb ember számára általánosan ismert tény, az már talán kevésbé, hogy a karácsonyfa állítása, mely eredetileg német szokás volt, nálunk csupán a XIX. századtól vált általánossá, hazánkban három hölgy honosította meg. A fára aggatott tárgyaknak is meghatározott értelmük van, így például az angyalhaj, a fémgyöngy és papírlánc a bibliai kígyót idézi a bûnbeesés idejébõl, a narancs és az alma a tudás fájának gyümölcsét, s egyben a megígért megváltás kegyelmét.

    Megváltozott idõk – megváltozott szokások, mondhatnánk, bár attól tartok, manapság hosszas, nagyító segítségével végzett keresgélés után sem találnánk nagyanyáink regölésével vagy éppen betlehemezésével egy napon említhetõ népszokást. Eddigi rövid életem két évtizede alatt csak elvétve találkoztam olyan kollektív érdeklõdést kiváltó, advent idõszakában rendszeresen megismétlõdõ tevékenységgel, ami e lap oldalain említésre méltó lenne. Félreértés ne essék, ez most nem a „régen minden szép és jó volt, bezzeg ma…“ kategóriájú a sopánkodásra kísértetiesen hasonlító több oldalas eszmefuttatás bevezetõ mondata. De azt el kell ismernünk, hogy az elõzõ generáció képviselõi sokkal fejlettebb érzékkel rendelkeztek arra nézve, hogyan lehet szívvel-lélekkel megülni egy ünnepet, mint állandó rohanáson és frusztráltságon felnövõ utódaik. A sietséget, hajszoltságot már szinte az anyatejjel magukba építõ emberkék számára egészen érthetetlen, hogy alig egy évszázaddal korábban teljesen bevett dolog volt, hogy a lányok Luca napján izgatottan fürkészték jövõjüket, pontosabban jövendõbelijüket, hogy azt tartották, hogy a szent éjszakán állataik különös képességként beszélni tudnak, hal, bejgli, valamint káposztaleves helyett mézbe mártott fokhagymát, dióbelet ettek, méghozzá gonoszûzõ céllal. Mielõtt azonban megmosolyognánk, vagy egy flegmatikus kézlegyintéssel elintéznénk nagyszüleink „gyermeteg képzelgéseit“ azért gondoljunk bele, milyen békés, nyugodt lelkülettel ültek õk a karácsonyi asztalhoz, hiszen az általunk oly jól ismert kapkodások és idõhiányos idegeskedések helyett a hagyományos formák végigcsinálásával, végigélésével felkészültek az ünnep fogadására, örömmel várták, s ennek a várakozásnák megadták a maga módját. Így velük nem fordulhatott elõ az a fajta kellemetlen meglepetés, hogy egy szép napon arra eszmélnek, karácsony van és mégiscsak illene boldog, meghitt viselkedést tanúsítani, és legalább huszonnégy órán keresztül nem összeveszni a család egyik tagjával sem.

    Véleményem szerint a hagyományok olyan útmutatást biztosítottak az ünnep és az azt megelõzõ idõszak eltöltéséhez, aminek a ma embere híján van, körülbelül mint a háza nélkül maradt csiga. Nem az a baj, hogy ma már nem nagyon betlehemeznek, vagy a gazdasszony nem rak karácsonyi szalmát a tyúkok alá, abból a megfontolásból, hogy ez szerencsét hoz a fentebb említett szárnyasokra. Hiszen megesik, hogy egy szokás elavalulttá válik, elveszti az aktualitását, s így éretlmetlen lesz az ismételgetése. Arról van szó, hogy a világ túl gyorsan változott túl nagyot, túlságos hirtelen hamarsággal szedtük ki a karácsonyi keretbõl a hagyományok, a vallás képét, és ezidáig semmit sem sikerült a helyére rakni. Járjuk a mûfényben úszó utcákat, dobhártyánkon fülsiketítõ melódia kopog elszánt erõszakossággal. Tanácstalanul állunk meg a gyertyák fényébe burkolt terített asztal felett, mert érezzük, hogy valami nem stimmel, valami elmaradt, valami üres és hiányzik. Pedig a csoda sokszor tényleg csak egy karnyújtásnyira van tõlünk, vigyázzunk, hogy ne rohangáljunk el mellette vakon!