REMÉNYTELENÜL
(Lassan, tünõdve)
Haszontalan kérdés, feltenni felesleges. A létezés
egyszerû szépségét szerettem. Ahogy folytak ablakokból
lassú, sárga fények, és a vattapárnák szétszakadtak.
És rajzoltak szemem köré lázat. Mit megbámulok, most még
elporlad, de a sötétség már nyaldossa ruhámat. Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél. Más tér van itt, s más idõ. Mit megérintek, most még
meginog, viccesen imbolyog, mint test a vízben, de ordít már
fülrepesztve. Csapdába ejt minden éjjel, és álmom
senkinek el nem mesélem. Szárnyát a fénynek
nem szegheti szó. Másoknak is így lehet ez jó, mert Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén. Pedig november van, születtem harmincöt éve, pont
egy évvel több a tegnaphoz mérve. Tócsák nõnek
a járdán, foszladozik a szivárány. Minden szépet
barbár erõ üldöz. Mikor lábam nyomát befesti az éj,
a maradandóságra gondolok. Nem tudom, merre innen, A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyûlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok. És a csillagok átkelnek a folyón, száraz lábbal, ahogy
én akartam egykoron. Színlelem legalább. Megyek a
nyilak után. A fák, mint megannyi antenna ég és föld között.
Köztük bolyongok megint. Mit számra veszek, a csodáktól
megfoszttatik. Kikövetelt fegyelem, hátizsákban cipelem. Vas-színû égboltban... Vas-színû égboltban forog
a lakkos, hûvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó - - Valami mérték kell, hogy mérhetõ legyen az a dinamó
Álmaim folyton ébren tartanak, a következõ napba mégis
átzuhanok valahogy. És néhány szót csak évekkel késõbb
értek meg. És újra fogadkozom, hogy el nem tévelygek.
Mit megízlelek, elõbb édes, majd savanyodik, sárrá lesz Bennem a mult hull, mint a kõ
az ûrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idõ.
Kard éle csillan: a hajam - - Megint esik, megint sárba merülök. Fülemben valami dübörög,
hiába rázom, nem szûnik meg. Percnyi haladék sincs. Ha elõbb
ébrednék fel. Vagy ha rátalálnék egy mindent megoldó mozdulatra.
Amit nem lehet visszacsinálni. És a képzelt mérleg két karja el
nem billenne többé. Új játékba foghatnék, a napba követ dobhatnék. Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízû számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - -
A vastagon szedett szövegrész: József Attila - Reménytelenül c. verse (1933)
|
