Volt egyszer egy november...

Volt egyszer egy havas, hideg, fázós november. Volt benne mégis hevület, valami tisztaság, valami, amire jó rágondolni, ami még megmelenget kicsit. Pedig keserû a szájíz, de sokszor keserû....

És megnyílnak az idõk kapui...

Megszépítõ emlékezet, az eufória édes mámora, az európaiságra való nyitó rácsodálkozás, kiáltozás a világ felé, hogy itt vagyunk, megint levegõhöz jutottunk.

Boldogság, ismeretlen emberek kézfogása, barátságos rendõr, elpucolt elvtársak remegésének képzeletbeli látványa, annyi felszabadult energia, amennyi képes csillagpályákat kifordítani. (Az ötágú vörös csillag esetében sikerült is.)

Néhány hét, nap, óra boldogsága után pedig keser kiábrándulás, a semmibõl elõbukkanó szalonforradalmárok és hirtelendemokraták, állandóan a pluralizmus szót köpködõ neoszélhámosok, bevadult szélsõségesek, fenyegetõ radikálisok, meg a kevés megmaradni tudó, dolgozni akaró igaz ember, akik mellett ott bûzölög a felgyülemlõ kosz és a lelki – szellemi kloákák mélyérõl kibugyanó szenny!

 „... úgy átnõttem a forradalmon, mint teveszaron át sivatagi kaktusz...“ Kiparcelláztuk a lelkünk, s ma már kikkel valaha el tudtam képzelni egy rendszerváltó tribünön a kiállást, ma még csak beszélni sem beszélünk egymással. Hamis, hazug, álságos, durva, kimért és hideg világot kaptam az eufóriára orvosságnak, kesert, állástalanságot, kiszolgáltatottságot, félelmeket. Mégis megérte? Mégis megérte! Hogy valaha megértem-e az egész folyamat, a rendszer háttérbõl való irányításának módját, már nem is remélem. Megnyílnak egyszer az idõk kapui, másként nézhetek mindenre, mit tettem, gondoltam, éreztem egyszer valaha.

„Pravda ví»azí! – Gyõz az igazság!“  - hát persze, majd, majdan egyszer, talán.... Mi az igazság???