Weöres Sándor XX. századi freskó Felhõkakukvár
háromezer éve telik díszekkel és lomokkal,
nagy ládákkal – felirásuk: „én!“ „enyém!“ „nekem!“ „engem!“
s falát mindenfelé kinyomta „az én kincsem“, az én lázam“, „az én üdvöm“,
végre felbillent
s az alatta felgyûlt ganajba zuhant. Lakói
a lenti mocsokban hemzsegnek,
nem értik, mi történt velük, nem látnak az éjszakában,
jajgatva vergõdnek a szeméten, vagy futkosva, egymásra tiporva
cipelik törött, recsegõ holmijukat,
vagy építeni akarnak, a törmeléket dúlva – De van, aki lát közülük,
és szurokba hempereg és meggyujtja magát, hogy azok is lássanak:
kétségbeesett világosság, eleven fáklya! Páran rámutatnak: „Ni, a bolond,
szurokba mártotta magát és elhamvadt,
ahelyett, hogy menteni segítene,“
Mások kiáltják: „Az õ fényénél látunk!“
és méggyorsabban húzzák-vonják a törött lomokat. Mit látnának? mit mutatna nekik az eleven fáklya?
a törmeléket, a trágyát
és fölötte a fekete semmit,
honnan már hiányzik Felhõkakukvár
és eltüntek az angyalok,
a Biztonság, a Szabadság, az Igazság Angyala, meg a többi,
még a Háboru Angyala is (mert amit ezek háborunak néznek:
egymásba-botlók szüntelen marakodása a sötétben;
hol már az idõ, mikor hadat indított a szabad elhatározás?)
s még a Gyûlölet Angyala is
(mert mindenki annak a bokájába harap, akiébe bír;
de hol az igazi gyûlölet már?) Az égen egy maradt: a tétlen, közönyös lélek,
az Undor Angyala. Mert már csak az utálat, melynek lelke van. Ha látnának az eleven fáklyafénynél: õt látnák, az Undor Angyalát,
amint lábával harangoz a kutyáknak, vagy fütyülve a romokra vizel,
s nem hinnénk, hogy angyal,
hogy az alakot-váltott szeretet, mely inkább mosolyog, mint haragszik.
S ha közelrõl látnánk: nem hinnénk, hogy az Undor Angyala,
mert olyan szép, mint az a nõ, kit álmunk legmélye hord,
a gyilkos megrészegül tõle, vágytól zokogva öklére borul, fogadkozik,
s a tiszta is megdöbben elõtte: mi a szépség, hogy íly sodra van? S az üvöltve lobogó fáklya, s e végsõ édesség: ugyanegy. Ha kérdezik õt – felel:
„Ne fontoskodj.“ Ajkát biggyesztve szól: „Ne fontoskodj.“
Harmadszor is azt mondja: „Ne fontoskodj.“ S elhallgat. Az eleven fáklya körbe-szalad és ordít:
„Hallottátok-e: ne fontoskodjatok!
e két szó a nektek röpített ige, e két szó a Nagy Könyv,
e két szó, mely a világ rángását feloldaná!
Ne fontoskodjatok! ne akarjatok zászlót lengetni,
építõ, romboló, mentõ mozdulatokkal hadonászni,
hagyjátok a jelszókat, fontoskodó elveket, rángató eszméket!
Halljátok: semmi elõnyt ne kivánjatok,
elõny értékében ne higyjetek,
s lemállik rólatok a százféle téboly, mely mind elõnyt kinál!
és olyanok lesztek, mint a szívverés: nyugalma mûködés, és mûködése nyugalom. Így kiált az eleven fáklya, végre összeroskad,
száján dül a pernye, a korom,
még csontja is fekete. Az Undor Angyala
egy kedvûen játszik
a rom felett.
Vár. „Ha az igazságot akarod birtokolni... önmagad mélyén kell rátalálnod.“ (Weöres Sándor) A magyar kultúra napján portréfilmet sugárzott a királyi televízió Weöres Sándorról, halálának huszadik évfordulója alkalmából. Igaz, a késõ esti órákban, hogy az meg ne árthasson valami gyanútlan tévézõnek...
A Weöres Sándort kérdezõ irodalomtörténész igen nagy név – volt (sajnos, már nem él), ám ettõl függetlenül a kész mû mindennek inkább nevezhetõ, mint sikerült portéfilmnek. Persze számtalan oka lehetett annak, hogy ez a – úgy saccolom – 70-es évek végefelé készült beszélgetés olyan lett, amilyen. Meg talán mindez nem is olyan lényeges.
Mert a filmen látható, hallható volt Weöres Sándor a maga vizuális és auditív valójában... Hogy tényleg leginkább olyan, mint amilyennek Esterházy Péter leírta a Termelési-regény (kisssregény) lapjain: Vékonyka, törékeny ember volt, öregkoráig fiúcskakülsejû, és „a felszín fölött mintegy fél méterre suhant, akár egy angyal“...
„Személyisége, pályája, irodalomfölfogása, munkamódszere – még kissé éneklõ beszédének intonációja is – minden szabályosat, megszokottat nélkülözött. Sokszor elmondta: õ a baglyokhoz hasonlít, mivel nappali élete nagyobb részét átaludta, délután ébredezett, s az éjszaka sötétjében, csöndjében dolgozott. Saját vallomása szerint életkorszakai » egymásra torlódtak «, összecsúsztak. Még nem járt iskolába, de már klasszikusokat olvasott; tizenhárom évesen pesszimista aggastyán volt; negyven fölött ismerkedett a kamaszkorral”. (Tarján Tamás)
Tizennégy éves korától publikált, poéta-csodagyereknek tartották. Állítólag még a sírjánál is ez hangzott el: „Az Isten is költõnek teremtette õt.”
Hatvanévesen, pályája csúcsán, õ maga így nyilatkozott errõl: „Idegenkedésem a költészettõl máig sem múlt el egészen. Úgy vagyok vele, mint hentes a hússal, pap az imádsággal. Írom és nem szeretem a verset. A vers annak jó, akinek ad az élethez valamit, aki befogadja, de nem annak, aki írja…” („A vers: villám” – mondta. Meg azt is, hogy: „Munkámat használni lehessen, ne szájtátva csodálni.“ Késõbb pedig ezt: „Segítek élni”.) A portréfilmben ennyi bizalmaskodást sem engedett meg önmagának. Bár a kérdésekre – még a minõsíthetetlenül bugyutákra is – hallatlan kedvességgel és készségesen válaszolt. Láthatólag azok a pillanatok izgatták õt kizárólag, amikor csak úgy „spontán“ megkérdezték tõle, hogy ugyan nem olvasná-e fel az épp szóba került versét? És akkor W. S. felolvasott. Az Angyal pedig, legalább fél méterre, fölemelkedett.
Utána megint kérdés következett, egy szigorúan oda nem illõ, mire a költõ-angyal lassan, óvatosan visszaereszkedett a földre.
Ez a metafizikai jelenség a kérdezõt nem befolyásolta semmiben. Ki tudja észrevett-e ebbõl bármit is? Az utolsó vers után mindenesetre csöndben maradt. W. S. mosolygott, halkan, földöntúli derüvel... Aztán sóhajtott egy pici szemérmeset.
Én úgy láttam, akkor már szeretett volna inkább egy kicsit máshol lenni.
Lovas Enikõ
Megjegyzés a XX. századi freskóhoz: Arisztophanész Madarak c. vígjátékában két athéni polgár vidámabb és gondtalanabb élete vágyva elhatározza, hogy felépíti Felhõkakukkvárt... (L.E.)
|
