66 SEASONS

Kerekes Péterrel és maréknyi stábjával szemben most elnézõek leszünk, hogy nem úszónaciban megyünk ki velük a legendás kassai strandra, hanem nyitott szemmel, elsõsorban.

66 SEASONS avagy „Èéháèko“ forever!

     A legendás kassai strandon nem csak a szemrevaló lányokat nézzük meg, hanem a „korosabbakat” is. Illetve már az õ szemükkel az egész strandot, ahova „a történelem járt fürödni”.
    

Ebben a filmben majdnem mindenki (meg)fürdik, a stábot is beleszámítva (egyszer Hitler is belecsobban a klóros vízbe), és a természet rendje szerint metaforikusan is, mivel már a dokufilm hároméves forgatása alatt is bizony, néhány szereplõ az „örök medencébe” sétált át.

Hamisítatlan dokumentum-esszencia egy kis nosztalgikus felhanggal, de semmi esetre sem zavaró mennyiségben, szolgáljon bizonyítékul maga a tény, hogy ez a strand máig ugyanúgy néz ki, ahogy a filmen, sõt a benne elõforduló évtizedes diapozitívok láttán is egyértelmûen rá lehet ismerni. A gyerekek máig itt teszik meg elsõ önálló karcsapásaikat az élet mély vizében, az idõsebbek meg ide járnak minderrõl úgy megemlékezni, hogy közben a gyerekmedencében állnak és tanítják unokáikat a helyes mozdulatok elsajátítására. Jóllehet, azért beszélek róla ilyen könnyen, mert magam is itt tanultam meg úszni.
    

Nagyon erõs bázisa ennek a „kassai” filmnek az, hogy a rendezõnek szorosak a filmben elõforduló szereplõkhöz való viszonyai, konkrétan a nagymamája (-ánk) személyére építi a filmet, és szerepelteti, beszélteti benne édesapját is. Másik fontos építõeleme a strand, mint élet-modell, az élet és a halál körforgásának a mindenki számára könnyen érthetõ illusztrációja.

Ám mindez még mindig nem lenne garancia egy jó egészestés mozizásra. Az igazi hatása és érdemi eredetisége abban rejlik, hogy a megszólaltatott emberek, személyes élményei és tapasztalataiból fakadó „életfilozófiái” a sorsot, illetve a sorsszerûséget úgy hangsúlyozzák ki, hogy a történelmi események nem kiindulópontként vannak jelen, hanem ezekbõl a sztorikból kirajzolható egyetlen lehetõség, ahogy egyáltalán alakulhatott az uszoda vagy éppen bármely szereplõ sorsa.

Mindenbõl, amit az élet adhat - sok szép dolog és sok rizikó – ez kellett hogy következzen. Ebbõl a mozzanatból lehet érezni a természetes bölcsesség szelíd és nem erõltetett átadását az „új úszóknak”. Ez az az elem, ami mentesíti minden spekulatív és nosztalgikus mellékíztõl, ami esetleg a személyes érintettség eredménye lehetne. A mozaikszerû referenciák még inkább növelik a film hitelességét. Helyenként pengeélen táncol a non-fikciós zsánert illetõen, szerencsére soha nem kerül a fikció területére.
    

A harmadik erénye, ami az elõbbi fejtegetésembõl fakad, hogy az élet életszerûségében éppen az a merõen megfoghatatlan jelenség, hogy soha nem lehet megállapítani, hogy az adott pillanatban a történelmet – ha úgy tetszik, sorsot – szervesen alakítjuk vagy éppen elszenvedjük. A rendezõ a filmjét úgy vágta, hogy egyértelmû legyen ezeknek az embereknek a „sorsuknak az iróniája” abban a részben, amikor a katonasági behívós történeteket állította közvetlenül egymás mellé kontrasztos kompozícióba. Azonban a film egészérõl el lehet mondani, hogy azt mondja, hogy az egyensúly felé törekvés a természet – a világegyetem – rendje, és ebbe az emberi akarat, cselekvés csak a periférián érvényesül. És ha már egyszer érvényesül, akkor az ellenreakció is a természet hatáskörébe tartozik, mivel alapvetõen önkényesen viselkedünk. Az élet játékszabályainak sokkal inkább a megfigyelése a hangsúlyos, mint ezeknek az elsajátítása. Részemrõl ez teszi a mûvet kellõképpen távolságtartóvá és közérthetõvé, legalábbis a téma univerzalitása tekintetében nézõbaráttá és nem kioktatóvá.
    

Befejezésképpen mindenkinek bátran ajánlom a kassai Èervená Hviezda-t úszás és filmnézés céljából egyaránt - ma már csak lazán „Cséhácsko“-t – hogy alaposan vegye szemügyre a medencék mélyén elhagyott tárgyakat, emlékeket.

Szerzõ: Samuelis László