[kapcsolat]   husken

Sándy

 

Borvacsora

 

babamasszázs

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

A doni tragédia

szerkesztette: Giotto, 2006-01-14

Don-kanyarFigyeltem a televzió mûsorait január 12-én. Büszkeség és balítélet két része is az "m1"-en. Barátok közt Áll(t) az alku a kerskedelmi szennycsatornákon, de még a Duna is valami Balkán-körképpel foglalkozik a Don helyett. Meg valami elbûvölõ hülyeséggel.


kezdetek



lovasok



útra kész egészségügyisek



menetelõ magyar bakák



a kegyetlen orosz tél



... Hol vannak a katonák...



a doni arcvonal



Újságjaink sem emlékeztek meg a gyászos eseményrõl egy szóval sem. Pedig kevés olyan tragédiája van a magyar történelemnek, amely akkora létszámú halott, eltûnt és sebesült katonát eredményezett, mint az 1943. január 12-én kezdõdõ doni áttörés. Ennek a tragédiának háttértörténete 1942 elejéig nyúlik vissza, amikor fordulat következett be Magyarország második világháborús katonai hozzáállásában.

A Barbarossa-terv meghiúsulása, valamint az 1941–42-es téli szovjet ellentámadás során elszenvedett személyi és anyagi veszteség arra sarkallta Hitlert, hogy határozottan követelje szövetségeseitõl hadseregeik nagyobb arányú bekapcsolódását a hadmûveletekbe.

A 2. Magyar Hadsereg parancsnoksága által mozgósított 207 ezer fõs személyi állomány összeállításánál a magyar hadvezetés a minisztertanács 1942. január 26-i határozatához igazodva frontszolgálatra az ország területérõl egyenlõ arányban hívta be a tartalékosokat. Ezzel az orosz frontszolgálat nem feltétlenül a honvédség legjobban kiképzett állományát érintette.

A mozgósításokra 1942. február 24-tõl került sor a szombathelyi III., a pécsi IV. és a miskolci VII. hadtestnél.


A 2. Magyar Hadsereg elsõ személyi veszteségeit partizánok okozták – írja Stark Tamás történész – 1942. május 31-ig 30 tiszt és 469 honvéd és tiszthelyettes vesztette életét.

Az elsõ roham június 28-án, tehát a kiszállítás befejezése elõtt indult meg a Don irányába. A visszavonuló szovjet csapatok Tyimnél fejtették ki a legnagyobb ellenállást. A honvéderõk által támogatott német elõrenyomulás 10 nap alatt 150-170 km mély és 200 km széles rést ütött a Vörös Hadsereg védelmi rendszerén. 90 ezer fogoly, 1000 harckocsi, 570 repülõgép, valamint a Moszkva és Rosztov közötti rendkívül fontos hadiút egy szakasza került a német-magyar erõk kezére. Július végére már a 2. magyar hadsereg mindhárom hadteste elérte a Dont.

Ekkor a keleti harctéren a megszálló csapatokkal együtt 240 ezer magyar katona tartózkodott. Július végén megkezdõdött a harc a Don nyugati partján lévõ három szovjet hídfõ (Scsucsje, Korotojak, Uriv) felszámolása érdekében. A veszteségek itt már óriásiak voltak, hiszen az augusztusi harcokban egyedül a körülbelül 13 000 fõt számláló 20. könnyû hadosztály 1400 fõt veszített. Akadt olyan zászlóalj is, amelynek mind a négy parancsnoka elesett vagy megsebesült. A támadások súlyvonalában lévõ III. hadtest 15-20 százalékos veszteséget szenvedett.

Mindent egybevetve valószínûleg nem sokat tévedtünk, ha a Jány Gusztáv vezette 2. hadsereg veszteségeit 120 000 fõben állapítjuk meg. Ebbõl százezer a doni ütközetben esett el, sebesült meg, tûnt el vagy került hadifogságba.

1943. január 12. és 14-e között a 2. Magyar Hadsereg sorsa megpecsételõdött a mintegy kétszáz kilométer hosszú frontszakaszon. A magyar honvédeket a Don menti rosszul, kiépített védõállásaikban érte a szovjet hadsereg jól elõkészített, nagy erejû támadása.

Az idõjárás is kegyetlenre fordult. A hõmérõk -42 C fokot mutattak. A támadás elsõ hulláma az – ekkor már fél éve a fonton küzdõ – soproni egységeket érte. Az urivi halálkanyarban, az egyik legnehezebben védhetõ hídfõben indult meg a szovjet támadás. Negyvenöt percig tartó halálos pergõtûz zúdult a magyar állásokra. A soproni 4. gyalogezred arcvonalán küzdõ katonák kiépítetlen, gyenge, helyenként csak térdig érõ állásokban próbálták felfogni a megújuló ellenséges rohamokat.

A soproni géppuskások az utolsó töltényig védekeztek ezen a napon. A 7. gépágyús üteg – amíg lõszere tartott – fedezte a gyalogságot. A 7/I. tüzérosztály katonái közelharcot vívtak a rájuk törõ ellenséggel. A 7/II. osztály tüzérei Kalotay százados vezetésével össztûzzel próbálták megállítani a szovjet támadást. Lángolt és vérzett a hó, ahogy az egykori szemtanúk elbeszélték.

Veszteségeikkel mit sem törõdve, saját bajtársaik hulláit legázolva részegen rohamozták a friss szibériai ezredek a magyar állásokat. A tüzérek a bekerítésbõl folytonos állásváltoztatással tudtak kitérni, helyenként már áttörni.
A hadseregvezetés, látva a kialakult helyzetet, másnap magyar és csekély német erõkkel megpróbálta a lehetetlent: elreteszelni az ekkor már 6–10 km-es áttörést az arcvonalon.

A mind nagyobb túlerõvel támadó szovjetek ezt ekkor már tömeges harckocsi-támadással akadályozták meg. 14-ére végleg kettészakították a 2. Magyar Hadsereg védõvonalát.

A III. hadtest vezérkari fõnökének utolsó telefonjelentése így hangzott: "…mondjátok meg majd odahaza, hogy a III. hadtest hõsiesen harcolva pusztult el…." A 7. könnyû hadosztály maradványai – a többszöri bekerítésbõl kitörve – vonultak vissza nyugat felé. A hadtest három hadosztályának katonái véres harcokban éhesen, fázva, sebesülten – már elégtelen fegyverzettel és felszereléssel – küzdöttek mindhalálig. A 9. könnyû hadosztály katonái még január 26-án is tartották állásaikat.


Jány vezérezredes, hadseregparancsnok hírhedt parancsát ma már mindenki ismeri. És évtizedekig ezt ismételgette a hivatalos magyar történetírás is. Ennek a parancsnak kíméletlen hangneme megalázó volt honvédeinkre nézve.

"Hadseregparancs
A 2. Magyar Hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés esküjéhez és kötelességéhez hû ember kivételével nem váltotta be azt, amit tõle mindenki joggal elvárhatott.
Állásainkból ellenséges túlerõ kivethetett, még akkor is, ha a csapat kötelességét megtette. Ez nem szégyen. Ez szerencsétlenség. De becstelenség az a lelkevesztett, fejnélküli, gyáva menekülés, amit látnom kellett, amiért most a szövetséges német hadsereg és az otthon mélységesen megvet bennünket. Ehhez minden oka meg is van.
Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegséggel, sem sebesüléssel, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a területen, hol gyülekezésünket elrendelték, hol az újjászervezést végrehajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul vagy el nem pusztul.
Számolni kell azzal, hogy élelem terén alapos korlátozások lesznek. Elsõsorban annak van jussa élelmezéshez, aki elöl harcol; aki helyét elhagyta és itt hátul gyülekezik, örüljön, ha annyit kap, hogy éhen nem pusztul. Helyünket német csapat foglalta el, az megérdemel minden gondoskodást; mi addig, míg rend nem lesz, míg harcra alkalmas egységgé nem formálódunk, ilyennel ne számoljunk, mert arra érdemtelenné váltunk!"

Azok, akik esküjükhöz híven, kilátástalan küzdelmüket vívták a többszörös túlerõvel szemben az orosz hómezõkön, nem ezt érdemelték. A magyar katonák hõsiessége (pl. Martsa csoport), csak a 90-es évek elejére vált ismertté.
Az 1945-ben legyõzött, megalázott, tönkretett és évtizedekig megszállt Magyarországon hozsannákat zengtek a szovjet harcosokról, de a mi katonáinkról és azok helytállásáról vajmi kevés szó esett.
Mi csak befelé sírva gyászolhattuk hõseinket. Mindazokat, akik örökre eltûntek, megfagytak a távoli harcmezõn. A túlélõk a sírig viselték sebeiket: nagyon sokan megrokkanva, betegen tengették életüket vagy örök hallgatásba burkolták az átélt borzalmakat. Több tízezren közülük pedig hadifogságban, a gulágon pusztultak el.

Csak a rendszerváltás hozta meg azt a csekély vigaszt számukra, hogy a 90-es évektõl már nyíltan is lehetett rájuk emlékezni.
Évtizedeken át – a szocializmus idején – bûnösöknek tekintették az életüket áldozó, hõsiesen helytálló magyar honvédeket és tiszteket. 1990 óta minden évben az évforduló napján engesztelõ szentmiseáldozattal emlékeznek valamennyi katonára a budapesti Mátyás-templomban.


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: Péter e-mail: akm13@freemail.hu dátum: 2008-08-17
Én dédapám is ott harcolt, de aztán gyalog jött haza. szerencsére nem esett fogságba, és még a sisakját is elhozta.
név: Amber e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2007-11-17
Emellé meg kell hallgatni a Vádló bitófáktól az 1943 - Kovács Balázs és a doni hõsök tiszteletére c. számot!
név: gazsee e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2007-07-25
Az én dédnagyapám is itt harcolt majd esett hadifogságba aztán nagyon nehezen hazaszökött.