Rozsnyó hosszú évszázadokon keresztül olyan város volt, amelyet a gazdaságilag és társadalmilag is döntő befolyással bíró bányászat mellett gazdag kézműves ipar és számos céh működése is fémjelzett. Ezen felül a város kiemelkedő pozíciót foglalt el az ipari termelés terén is. A két rozsnyói manufaktúra jelentős mértékben beírta magát a Felvidék ipari történelmébe. 

A túl drága porcelán és a habán kerámia, vagy más néven fajansz, Olaszországban pedig majolikaként ismert termék elterjedését követően a Felvidéken egyre nagyobb szerephez jutott az olcsóbb és a gazdagon előforduló, valamint  könnyen hozzáférhető ásványi nyersanyag, a kő. 

Rozsnyón az akkor már ismert Markó-féle bőrfeldolgozó manufaktúra után másodikként, 1810-ben létrejött a második kőedény manufaktúra. Alapítója és első tulajdonosa Hoffmann János volt, székhelye szerint pedig az akkori Nagycsucsomi, ma Fazekas utcában helyezkedett el. A kis családi céget Hoffmann 1843-as halála után annak családja tartotta fenn, majd 1845-től részvénytársaság igazgatta. A cég vezetésében Mattyassovsky István, Szontágh Imre, Dubrovszky Sándor, Weinstein Jakab és Groszmann Fábián váltották egymást.

A rozsnyói kőedény manufaktúra az alapanyagot a környékről származó nyersanyagból nyerte: a betléri fehér agyagból, a krasznahorkai sárga agyagból, a berzétei fekete agyagból, a gömörhorkai és a mikolcsányi vörös agyagból. A vályogot és a homokot Kecsőből és Jósvafőről szerezte be. 

A manufaktúra leginkább az 1851-től 1854-ig terjedő időszakban, Szontágh Imre vezetése alatt prosperált, amikor is az előkészítő és a gyártó részlegen 23 munkás (szakképzettek: formázók, modellezők, festők és szakképzetlenek: égetők, segítők, molnár) végezte a feladatát. Ebben az időben a tulajdonában volt egy emeletes ház, kert, legelő és egy kis udvarral rendelkező malom, ahol az agyagot darálták. A termékeket a helyi vásárokon kívül nagyobbrészt Budapesten és Debrecenben árusították, ahol a vállalkozásnak már kihelyezett raktárai is voltak, így egész évben árulta a portékáit. Sajnos Dubrovszky Sándor igazgatása idején a termelés hanyatlásnak indult, amely folyamat tovább folytatódott Weinstein Jakab és Groszmann Fábián idejében is.

A majdnem 100 éves fennálása alatt a manufaktúra számtalan terméket – különböző készleteket, tálakat, tálcákat, gyümölcskosarakat, virágcserepeket, vázákat, bögréket, de legnyagyobb mértékben használati és dísztányérokat „dobott a piacra“.

A termékeket többféle díszítéssel látták el. A legegyszerűbbek és egyben a legolcsóbbak a fehérek voltak, majd következtek a kékkel (kék vonallal, esetleg további kék színű mintákkal) díszítettek, amelyekhez sorolhatjuk a szőlőindás és a több színnel díszített girland és csokor mintájúakat is. A dekorálásnál leginkább a kék, piros, zöld és barna színeket alkalmazták. 

Minden egyes díszítési kategóriában a minőség szerint három kategóriát különböztettek meg:

1. a „fain“-t, tehát finomakat

2. a jelöletlen termékeket

3. a leggyengébb minőségű temékeket. 

A legdrágábbak a kézzel festett színes edények voltak. A sablon szerint festett edények olcsóbbak voltak.   

A termékek vak jelzéssel voltak jelölve, amely az eredetiségüket támasztotta alá. Négy jelzés maradt fenn, amelyekből következtetetünk gyártásuk időszakára is:

Rosenau –  a 19. század első fele 

ROZSNYON – a 19. század közepe 

D.S. ROZSNYON – 19. század 70-es 80-as évei

Weinstein – 19. század vége 

A 19. század második feléig a rozsnyói manfaktúra általában a városi polgárság igényeit igyekezett kielégíteni. Amikor azonban a piacot elrárasztotta az Ausztriából, Csehországból és Morvaországból érkező porcelán, termelése szerencsésen át tudott állni a vidéki ízlésnek megfelelő termékek gyártására. Köszönhetően az újfajta kancsóknak, használati tányéroknak, dísztányéroknak és egyébb új edényeknek, amelyek növény motívumokkal, madár-, állat- és pillangó motívumokkal voltak ellátva, a rozsnyói kőedény egészen a 20. század elejéig a piacon tudott maradni. A Kassai Kereskedelmi és Iparkamara adatai szerint a manufaktúra 1905-ben hagyott fel a termeléssel. 

A kőedény költészete című kiállítás a termékek sokszínűségét és szépségét igyekszik bemutatni, amelyek a gyárban dolgozó munkások ügyességéről, ötletességéről és ízléséről tesznek tanúbizonyságot. A kiállításnak nem célja a történelem részleteibe elmerülni, bár egyértelmű, hogy azt nem kerülheti meg.

A kiállítást kiegészíti Hoffmann János életnagyságú sziluettje és a Rozsnyói Híradó korabeli sajtóorgánumnak 1912-ből és 1913-ból származó tudósításai. Ezekből szerzünk ugyanis tudomást arról, hogy a manufaktúra fennmaradt termékei ekkor kerültek át a Rozsnyói Városi Múzeum tulajdonába.  

A kiállítás második részében azokkal az edényekkel foglalkozunk, amelyeket valószínűleg Rozsnyón gyártottak. Bár ezek nincsenek megjelölve, díszítésük és alakjuk arra utal, hogy Rozsnyón készülhettek. A kiállításon helyet kap azon termékek bemutatása is, amelyek egy másik gömöri településen, az 1823-ban alapított murányi manufaktúrában készültek el. 

A kiállításon bemutatásra kerül a Rozsnyói Bányászati Múzeum, a kassai Kelet-szlovákiai Múzeum és a rimaszombati Gömör-kishonti Múzeum gyűjteménye, de olyan edények is, amelyeknek tulajdonosai magánszemélyek. 

A szerző a Rozsnyói Bányászati Múzeum munkatársa, egyben a kiállítás kurátora.