Doberdó del Lago vagy Doberdob. Ez a helynév az Isonzó folyóval fogalommá váltak mindannyiunk életében. Hát még azokéban mennyire, akik a Nagy Háború idején ott harcoltak, vagy azoknak a hátrahagyottaknak az emlékezetében, akik elveszítették hozzátartozóikat az olasz fronton. 

Ott jártunkkor éppen egy egyházi ünnep volt Olaszországban, emiatt múzeumokba – konkrétan a Szent Michele Múzeumba (Museo del S. Michele) és a Nagy Háború Múzeumába (Museo Grande Guerra) nem jutottunk be. Ám kárpótolt bennünket a csodás táj, amely a Monte San Michele nevű hegyen lévő múzeum előtti kilátóról letekintve tárult a szemünk elé. A múzeum előtt néhány szépen restaurált ágyút láthattunk, s egy művészeti alkotást, amely az összegyűjtött repeszekből, töltényhüvelyekből és egyéb háborús emlékekből készült. Egy kétnyelvű (magyar–olasz) emléktábla jelezte, hogy még 1991-ben Jeszenszky Géza külügyminiszter idejében ezzel emlékeztek meg az első világháborúban elhunyt magyar katonákra. 

Kissé meglepett bennünket, hogy egy tiltótábla az éneklésre vonatkozott. Ezúttal jól jött az ünnepnap, hiszen senki sem volt a hegyen, és mi nyugodtan elénekelhettük a „Ha kimegyek a doberdói harctérre“ kezdetű dalt. A nemzeti színű szalagokkal felöltöztetett kereszt mellett egyszerűen el kellett énekelnünk a „doberdói himnuszt“. A szélben lobogó, keresztre kötözött szalagok mellett állva szem nem maradt szárazon. Telefonon összeköttetésben voltunk az egyik barátunkkal, aki a vonal másik végén, de lélekben velünk együtt énekelt.

Különös érzés volt a derékig és mellkasig érő futóárkokban járni, amelyek még ma is jól kivehetően kígyóznak szerte a hegyen. Az egész területet ugyan már birtokba vette a természet, de korabeli fényképekről látszik és leírásokból tudhatjuk, hogy az egész hegy és környéke kopár, köves sivatag volt a nagy háború idején. Ismét jól jött számunkra az, hogy ünnepnap lévén senki sem volt a helyszínen, és mi bemászhattunk a kavernákba, a sziklákba vájt alagutakba, katakombákba, amelyek keresztül-kasul szelik a hegy belsejét. Ezekben a kavernákban húzódtak meg a katonák, ápolták a sebesülteket és imádkoztak, hogy legyen végre vége. Sziszifuszi munka lehetett ezeket kialakítani, hogy az ágyúkat is ezekbe a lőállásokba helyezhessék. Ezeket a kavernákat ezidőtájt restaurálják, erről árulkodtak a munkások által ott hagyott munkaeszközök. A munka idején biztosan nem engedtek volna be minket. 

A Magyar Kápolnát (Cappella Ungherese, Madžarska Kapelica) hamar megtaláltuk, mindenütt jelezték az útjelző táblák. A kápolnával szembeni oldalon egy díszesen faragott itatóvályú, amely mögött valaha katonai temető volt – ma már kaszáló. A két háború között a csontokat a közeli Fogliánóba vitték. A Magyar Kápolna egy magánudvarban található. Ennek az a magyarázata, hogy IV. Károly osztrák császár és magyar király maga kérte a telek tulajdonosát, engedje meg a magyar katonáknak, hogy egy kápolnát emeljenek az udvar végében. 1918 őszén már állt a  kápolna, de felszentelésére nem került sor, mert vége lett a háborúnak. Az igényes tervezői munkával megépített épület magára maradt. Az idők folyamán volt raktár, lomtár, de a falakat, a téglákat nem szedték és hordták szét. Magyar turisták gyakran felkeresték, tábori miséket tartottak itt és sürgették a felújítást. Dr Szunai Miklós és a Széchenyi Tudományos Társaság vállalta a felújítás minden terhét. Csak egy kis szentéllyel bővítették, de meghagyták az eredeti kinézetét. Felszentelésére 2009. május 29-én került sor Sólyom László köztársasági elnök részvételével. A falon lévő tájékoztató szerint volt a kápolnában egy 18. századi Krisztus-szobor, amelyet a háború elől, így is szétlőtt állapotban Magyarországra mentett egy tiszt. A debreceni Tankó család komódján állt évtizedekig, míg a család úgy gondolta, visszajuttatja eredeti helyére, a kápolnába. Mindenesetre mi nem láttuk benne. A kápolna homlokzati falán és belül néhány emléktábla van, amelyet különféle magyarországi szervezetek, városok helyeztek el idén, a 100. évforduló alkalmából vagy korábban.   

Feltétlenül látni akartuk az Isonzó folyót is. Ennek partjára leereszkedve néztük zöldes színű vizét és partjáról egy-egy követ hoztunk magunkkal emlékbe. 

A Nagy Háború 100. évfordulója alkalmából rendezett szlovén megemlékezésről itt olvashatnak:

http://www.felvidek.ma/kitekinto/europa-vilag/48071-megemlekezes-a-szloveniai-mrzli-vrh-on