[kapcsolat]   husken

augusztusi nyitva tartás

 

FFF

 

Hazátlanok

 

ZemplénFeszt

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

Fütyülhető, mesélhető, felismerhető (belgiumi beszámoló)

szerző: Veress Zsuzsa 2010-12-14

 

Fütyülhető, mesélhető, felismerhető  (belgiumi beszámoló)

 

 A minap jártam egy országban, melyben egy jó ideje nincs kormány; melynek különböző anyanyelvű lakóiról azt beszélik, hogy nemigen állnak szóba egymással. Azt is mondják róluk, hogy nagyon toleránsak más kultúrákkal, más vallásokkal, egyáltalán a mássággal (pl. jól tolerálják a homoszexuálisok törekvéseit is). Hogy a feminizmust is akceptálják, arra a legkitűnőbb, jelképi erejű példát láttam is: a Jeanneke Pist. Ez a híres Pisilő Fiúcska kislány párja, „aki” az 1980-as évek óta hivatott ellensúlyozni a barokk kori „hímsovinizmust”, Brüsszel leghíresebb, külön ruhatárral rendelkező polgárát…

 

Szóval a belgák híresek demokratikus gondolkodásukról, ámde az a hír járja róluk, hogy mindeközben csak egyvalamit nem tudnak tolerálni: a vallonok a flamandok jogait – és fordítva. Ez a szóbeszéd.

 

Amit viszont a saját szememmel láttam, az az, hogy ebben a kétnemzetiségű, kétnyelvű –  egyébként tenyérnyi – országban a vallon területen csak franciául, a flamand területen csak hollandul/flamandul szerepelnek az utcanévtáblák és egyéb feliratok. Nekünk, magyaroknak az efféle helyzet persze egyáltalán nem számít meglepetésnek (sajnos) – ami viszont felettébb meglepő, hogy ez az ország mindennek ellenére is szemlátomást működik, méghozzá kitűnően.

 

Az is kellemes meglepetés volt, hogy Brüsszel, uniós pozíciója ellenére, mennyire nyugodalmasan élhető hely, mondhatni kisvárosias. A Grand’ Place mindenesetre (a nevével ellentétben) kifejezetten kicsi. És gyönyörű. Azon már meg sem lepődtem, hogy minden belga városban, sőt faluban is van egy Grand Place nevű főtér, és ezek mind pokolian hasonlítanak egymásra, amennyiben picikék, nagyon szépek, és hihetetlenül egységesek építészeti jellegükben: az egész országban mindenütt Andersen-mesekönyvillusztrációkra emlékeztető gótikus középkor, pirosbarna-téglás barokk kori épületek, és a szecesszió uralkodik.

Nekem pedig ezek nagyon-nagyon tetszenek, sőt ezek tetszenek a leginkább minden városképek közül.

És hát a többi képzőművészetben, kivált a festészetben is, ezt szeretem a legjobban.

Velencében ugyan el tudok andalodni Tizianon meg Tintoretton, de otthon, albumokat nézegetve, mindig is jobban tetszett a középkor, meg a hozzá visszakapcsolódó modernek.

 

Azt tapasztalom, hogy az emberek többsége (különösen azok, akiket laikusoknak szoktunk nevezni) a zenében a FÜTYÜLHETŐ dallamot, az irodalomban az ELMESÉLHETŐ történetet, a festészetben és szobrászatban a FELISMERHETŐ modellt tekintik a jó, a nívós művészet ismérvének. Márpedig ezeknek a kritériumoknak leginkább csak a modern (=a reneszánsztól a tizenkilencedik századi realizmusig terjedő) művészetek felelnek meg. Az ennél korábbi, és ezeknél még modernebbek azonban nem.

 

Itt van például a genti oltár, a van Eyck testvérek remekműve. A különböző bédekkerek kiemelik az oltár képeinek valósághűségét, és ezt ünneplik úgy, mint amitől ez remekmű. Valahogy mindig éreztem, hogy ebben van valami csúsztatás. Szerencsére velem volt Katona Gyuri (mire jó egy festő útitárs az életben!), aki meg tudta mutatni, hogy bizony a genti oltárképeken sem a perspektíva, sem az anatómia nem stimmel minden esetben, vagyis hogy pl. az olaszok ebben sokkal jobbak, a valósághűséget tekintve. Mert az olaszok előtt ott voltak az antik szobrok, az anatómiai hűség, szóval ez rendben volt náluk. Na de azt is meg tudta mutatni, hogy ez a realitás-hajszolás milyen kevés tud lenni olykor. Ahogy vesszük, mert a flamndok meg más tekintetben voltak jobbak a realitásban… És más olyan erényei vannak a genti oltárnak, melyek felülmúlják az előbbieket. Említette az anyagszerűséget, a részletek lenyűgöző szépségét – ám mindenekelőtt és elsősorban a Szakralitás lenyűgöző megjelenítését.

 

Nos, hasonló élményekben volt részem a brüsszeli Királyi Szépművészeti Múzeum régi művészet részlegének sok-sok termében is. Brueghel engem régebben irritált: a rengeteg apró részletben elvesztem, azt gondoltam, a fene megesz, amíg mind megpróbálom megjegyezni. Most sikerült egyben látni. És azt láttam, hogy egy igen-igen nagy festővel van dolgom, akinél ugyan keverednek a hihetetlenül realisztikus ábrázolások az aránytalan megjelenítésekkel, de aki a humort, a bölcsességet, és a furcsa, beleérző-részvétteljes-részvétlen-kívülálló hozzáállást produkálja az emberi gyengeségekhez. Katona Gyuri kövér, kicsit butapofájú, joviális embernek képzeli a festőt, mint amilyenek a figurái is…

 

Bosch régi nagy szerelmem. A Szent Antal megkísértésében gyönyörködtem hosszan.

Hogy ez a festő közönséges futóbolond volt-e, avagy misztikus szent, azt még nem sikerült eldöntenem… Mint ahogy senkinek, hiszen alig tudunk róla valamit. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy látomásai voltak, valószínűleg halálközeli élményei is – legalábbis a festményei alapján erre következtethetünk. Hogy neki semmi köze az úgynevezett valósághűséghez, de a perspektívához és az anatómiához se mindig, azt jól láthatja bárki. Bizarr figurái (fej nélküli, elöl-hátul önmagát zabáló alakok; virág-állat-szörny-ember-lények; halszerű, madárrá alakuló féllények; gyíkfejű- embertestű kísértetek, stb…stb…) minden bizonnyal látomásaiban jelentek meg neki. Csakhogy ez receptté is vált, és alkalmazta bőségesen, mint birtokában lévő motívumot is.

 

Istenem, milyen szegényes ehhez képest a szürrealista Magritte! Pedig hát a belgák iszonyúan büszkék rá. (Nem baj, szabad nekik büszkének lenni.) De tényleg meglepetés volt, hogy Magritte – még a reprodukciók alapján elképzelthez képest is – mennyire közepes.

 

Nem így Ensor! Na, róla én sokáig azt hittem, hogy norvég – mivel az expresszionisták előfutáraként a valóban norvég Munch-kal együtt emlegettük itthon – és jóval később derült ki számomra róla, hogy angol apa és flamand anya belga gyermeke. Hát ő elképesztően jó! Brüsszeli nagy kiállításán láthatóak portréin és csendéletein, hogy Ensor igenis tudott realisztikusan festeni. Valószínűleg sehol máshol nem tudható meg, hogy rengeteg másolatot is készített, olyan elődök nyomán, akik őt inspirálták. Így vannak Rembrandt, Daumier és egyéb szép másolatai is. És persze, amit mindenki ismer tőle: a halálfejek, maszkok, torzpofák elképesztő kavalkádja: gyönyörű. És igaz: a társadalom valódi arcát mutatják most is.

 

A „belga szimbolisták”, Permeke és Khnoppf ismert műveit is jó volt látni, mint például a gepárdos nőt…

A velem utazó festő meg tudott győzni arról is, hogy David, a francia klasszicista, jó festő. Marat halála című képe valóban szíven ütött.

Ellenben Rubens érdemeiről már sok éve próbál meggyőzni, de mindezidáig nem sikerült. Most sem. Sajnálom, engem a hideg is kiráz ettől a mestertől.

 

Viszont pillanatnyilag tele van Brüsszel városa egy Javier Marín nevű, mexikói kortárs szobrász alkotásaival, aki bizony szörnyen barokk, hogy ne mondjam, rubenses. Ráadásul műanyagból csinál öntvényeket, amit én általában utálni szoktam. És láss csodát: nagyon tetszik, mindennek ellenére!

 

Szóval, van valami (nemcsak ebben a Marínban, de benne is) ami valóban túl van a fütyülhető dallamokon, meg az elmesélhető történeten – a felismerhető valóságról már nem is beszélve.

Máskülönben mindig erről a valamiről lenne szó, ha igazán lényeges dolgokról akarunk beszélni.

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :