Gyenes Gábor Urbanic című ciklusának válogatása látható a kassai Márai kávéház falain egészen november végéig. Ezek a képek az utóbbi két-három év termésének darabjai. Ebben az utóbbi két-három évben Gábor nagymértékben az urbanizációval foglalkozott. A várossal, amely fontos szimbólumot képez, nemcsak ma, hanem szinte az emberiség egész kultúrtörténete folyamán. A keresztény tradíció például negatív elemként fogja fel, lásd például Bábel esetét vagy Szodoma és Gomora bűnös mivoltát. Ugyanakkor az ember társadalmi lény, mint ahogy már Ariszotelész megfogalmazta. A társadalomra rá vagyunk utalva, akaratlanul is alkotjuk azt. Az egyén az embertársak segítsége nélkül még csak túlélni sem képes. Az egész emberi kultúrát lényegében az emberi társadalom, nem az egyének hozták létre. A különbség abban rejlik, hogy azóta beszélhetünk kulturális fejlődésről, amióta működik a kommunikáció, azaz több agy és kéz tud összekötődni, át tudjuk adni az információt, a tapasztalatot. A város a kulturális élet legfőbb helye – mivel itt tud több agy összekötődni.

   Gábor művészi programja abból az élményből (vagy élmények sorozatából) generálódott, hogy szinte egész eddigi életét városi környezetben élte le. Ez nemcsak az architektonikus értelemben vett városélményt jelenti, hanem fontos elemként értelmezi az egyén-szubjektum viszonyát ezekhez a terekhez, s persze az ezeket a tereket kialakító és használó társadalomhoz.

   Hasonló irónia tükröződik vissza a számomra egyik legerősebb hatású képen, most kapaszkodjunk meg, az Anne Geddes homázs címűn, a fürdőkádban ülő gyermekeken. S bár ez a kép tematikailag elszigetelt ebben a közegben, hatása erős. Ehhez hozzájárul az a bátorság is, amellyel az Anne Geddes által szinte unalomig használt (egyébként érinthetetlen) gyermeki bájt figurázza ki, teszi groteszkké.

   A Wim Wenders Paris Texas című filmjére reagáló sorozat darabjai (Paris Texas I-IX.) technikailag hasonlítanak az Anne Geddes homázs technikájára. A foamaluxra (nyomdatechnikai anyag) nyomtatott és ebből domborműszerűen metszett technológia egyik erőssége pont az anyag művi mivolta. Elidegenítés? A film vizuális eszköztára is erre gyúr, a nagyvárosok élhetetlenségét igyekszik hangsúlyozni. És ezzel meg is van a kapocs Gábor urbanizációs koncepciójához.

   Az anyag és technika műviségét használják eszközként a digitális printingek (Urbanic XI-XV.), amelyek kollázsszerűen vonultatják fel a városi lét egyes jellegzetes mementóit, s amelyek vizuálisan a klasszikus grafika és az alkalmazott grafika (grafikai dizájn) határán lavíroznak, mintegy plakátszerűen örökítve meg ezeket a mozzanatokat.

   A cikluson belül a következő hármas egységet Gábor legújabb, 2010-ben készült képei alkotják. Ezek nemcsak méretben, technikában és tematikában egyeznek, de ezek képezik (számomra) a magasan legfejlettebb egységet is. Továbbra is érzem benne a filmet, mindhárom kép mátrixszerű hangulatot áraszt. Bár szerintem ez leginkább csak az én olvasatom, tudomásom szerint nem volt ez a hatás a tudatos koncepció része. Különböző nézőpontokat vonultat fel: a szemlélő mint a tömeg része, a szemlélő kicsit távolabbi szemszögből, s egészen távolról.