István király naplója 2.

"A királyi sátor elõtt leterített medvebõrön fekszem, és a felhõket bámulom. Mindenem hasogat. Nem beteg vagyok, hanem öreg. Derekamat csúz nyúzza, lábamat meg köszvény, de leginkább a szívem sajog: meg akarok halni, s kezdek rájönni, hogy ez sajnos nem is olyan egyszerû. S nem megy olyan gyorsan, ahogy szeretném. Azon töröm a fejem, hogy mi haszna volt az életemnek..." Folytatása Kácsor Zsolt zseniális írásának alább, a 2. rész!

Látszott rajta, hogy nyomasztotta a felelõsség. Szerintem szívesebben lett volna fütyörészõ mosogatófiú a konyháról, mint savanyú ábrázatú magyar nagyfejedelem a történelemkönyvbõl.
Szûnni nem akaró ordítozásának az lett a vége, hogy Tar fia Kavar külföldre menekült a négyfelé vágatás elõl. Egy ideig a német birodalomban vendégeskedett különbözõ fõúri udvarokban, de mindenhonnan kirakták a szûrét, miután rájöttek, hogy a tisztelt pogány látogató valójában nem a félelmetes hírû pogány fejedelem (ez volt az én szegény apám, hahaha) egyik követe, hanem ellenkezõleg: éppen elõle menekül. Kalandos bolyongás után végül Grönlandon kötött ki, ahol Vörös Erik viking vezér óvatlanul a szolgálatába fogadta, mivel egész addig fogalma sem volt róla, hogy kik azok a magyarok. Ezt többször megkérdezte Tar  fia Kavartól, de kiderült, hogy õ sem tudja.
– Igazából a magyarok sem tudják, hogy kicsodák, honnan jöttek, és mit keresnek Európában – válaszolta titokzatosan Tar fia Kavar, ami nagyon különösen hatott Vörös Erik számára, aki pontosan tudta, hogy a vikingek a nagy sárkányisten leszármazottai, az égbõl jöttek, s lehetõleg minél több bort akarnak vedelni Európában.
Egy részegeskedéssel töltött éjszakán történt, hogy Vörös Erik hajójának elszakadt a horgonykötele, és elsodródott a grönlandi parttól. A kijózanodott vikingek nem találtak vissza a szigetre, így kénytelenek voltak áthajózni az óceánon, s felfedezni az új világot. Éppen azon a hajón iszákoskodott Tar fia Kavar is, vagyis az õ révén az új földrész felfedezéséhez nekünk, magyaroknak is közünk van, mint megannyi híres találmányhoz a világon.
Tar fia Kavar azt írta nekem, hogy az új világ nagyszerû hely, mert ott senki sem kényszeríti arra, hogy keresztény legyen, senkit sem hajt a görcsös bizonyítási vágy, hogy egy nemzetté kovácsolja az arrafelé kóborló nomád bandákat, s Európával ellentétben, ahol az ember akárhová lép, rögtön egy másik ország határába botlik, ott a végtelen, szabad mezõk az éggel összeérnek.
Ráadásul a helyiekkel is magyarul beszélhet, tette hozzá, merthogy szerinte az ottani õslakosok valójában magyarok. (Az apámhoz hasonlóan én sem bírom a túlmagyarokat. Meg vagyok gyõzõdve róla, hogy Tar fia Kavar is azokhoz a kisebbértékûségi komplexusban szenvedõ idiótákhoz sorolható, akik szerint a magyarok a legõsibb emberi civilizáció megteremtõi, s ebbéli minõségükben talán még a finn-ugorokkal is rokonok, hahaha.) Apám unokatestvére szerint nemhogy az új kontinensen, de már az odafelé vezetõ úton is könnyû karriert csinálni: õ például vitorlamester lett útközben, ami õt magát lepte meg a legjobban, korábban ugyanis fogalma sem volt róla, hogy mi is az a vitorla.
– Menjünk oda, István – rimánkodott a feleségem, miután felolvasták nekünk túlmagyar rokonom levelét. – Mióta az egyetlen drága fiúnk meghalt, többé senki és semmi nem tarthat itt minket.
Ebben Gizellának speciel igaza volt.
Az egyetlen fiúnk, Imre herceg halála óta úgy érezzük magunkat, mintha nem lenne értelme többé az életünknek. Még az Isten is elhagyott bennünket, pedig vele korábban elég jó viszonyban voltunk. Egy egész országot pottyantott az ölünkbe. De cserébe elvette tõlünk a fiúnkat. Ezt soha nem fogom megbocsátani neki. Pontosabban magamnak.
A fiúnk halálában ugyanis nekem is részem volt.

Nem hagyom kiröhögni a magyar királyt

Az az igazság, hogy a fiammal már a kezdetek kezdetén sem volt minden rendben. Furcsa, magának való kisgyerek volt, ezért elhatároztam, hogy lelket verek belé, és kemény harcost, méltó utódot faragok belõle a magyar királyi trónra.
Rögtön az elején fel akartam készíteni a jövõre. Öt-hat éves lehetett, amikor magamhoz hívattam, s azt mondtam neki:
– Nézd, Imre, egyszer te leszel a magyarok királya.
– Miért? – kérdezte csillogó szemmel.
– Mert most én vagyok a magyarok királya – válaszoltam.
Tanácstalanul nézett.
– És? – kérdezte.
– És utánam te leszel a magyarok királya – válaszoltam.
– Miért? – kérdezte derûsen.
– Nem látsz összefüggést? – kérdeztem.
– Hol? – nevetett föl, s körbenézett.
– Nézd, Imre – magyaráztam –, most én vagyok Magyarország királya, s mivel te vagy az én kicsi fiam, te leszel a következõ király.
– Miért? – kérdezte.