Jusepe de RIBERA

Nem mondhatom, hogy szeretem. Azt sem, hogy hidegen hagy. Nagyon erõs, szuggesztív hatással bír viszont, folyton megborzongok, ha egy-egy képét látom. Tiszteletet parancsol. Elborzaszt. Megrettent. Ribera...

Hosszú, elnyúló, szinte szörrealisztikus árnyékok.

Aztán rájöttem, hogy lehet Ribera képeit felismerni - ha olyan képet látok, amelynek El Grekós mellékíze is van, az Ribera. Egyszerre három alkotót jegyeztem meg azáltal, hogy megtaláltam, mi a közös bennük.

Szent András címû alkotásának sötétbarna háttere, színpadias dramaturgiája, bravúros fény-árnyék játéka - mit játéka: koncertje - eleve drámát evokál. Itt nem a mûvész által alkalmazott képi hatások passzív befogadásáról van szó, hanem aktív tevékenységrõl, ugyanis a kép kialakításában én magam is részt veszek. Nekem szól. Elképzelnem a közeget, a háttér részleteit - amelyet jótékonyan leple alá vont az éj - nekem kell... Sõt, azt is, hogy mi járhat éppen Szent András fejében.

Mivel a látottak általában alkalmazkodnak a mi világunkhoz, saját élményeinkhez, személyes tapasztalatainkhoz, mûveltségünkhöz és világképünkhöz, a kép valójában csak felstimulál, felizgat, elindít... - a többit mi magunk végezzük el. Az agyunk rendezõtevékenysége által.

Szent András arca, teste, amint elõbukkan a fény ecsetje által a valószínûség szerinti létezés sötétjébõl - nemhogy hatásos: frenetikus.
Caravaggio a nagy példa, nem vitás, viszont az olasz mester simára dolgozta ki a fény által elõbukkanó részleteket. Telt formái és csillogó részletei sem olyanok, mint amilyeneket Ribera alkalmazott. Talán csak a szellemiség közös. Ribera a festéket durván, rétegesen, pasztózusan, felismerhetõ ecsethúzásokkal hagyta a vásznon. A vastagon felvitt festéknek a saját színhatásán kívül még fény-árnyék hatása is lett így, mint egy síkdombormûnek. Ott van El Greco is az arcban, a kissé elnyúlott alakban, a furcsán hegyesedõ ujjakban.

Érdemes megfigyelni, hogy összesen mennyi színt használhatott...
Hármat? Négyet?
Egyszerûsíteni csak a kifinomult ízlés képes...
A lényeget megragadni óriási energiát igényel. A lényegig egyszerûsíteni eddig még senkinek sem sikerült. Fóvok, modernek, avantgárdok, posztmodernek - majdnem rátaláltak, de nem merték elhinni - a lényeget is lebontották. A mai mindenféle lista-lusta mûvészeti irány pedig egy az egyben guberálás a kukákban. Fonnyadt, lankadt, büdös, csöpögõs, nyálkás és rohadó. Limlom. Szemét. Izé.

Nem mondhatnám, hogy szeretem Riberát. Szent Bertalan megnyúzásának szörnyûségei viszont hidegen sem hagynak. Nagyon erõs, szuggesztív hatással bír, hiszen nem ábrázolja naturalisztikus perverzióval a részletek borzalmait, hanem elõhívja azokat tudatunk mélyérõl. Mintha láttunk volna már olyat...
Nagy festõ, téglaként beépítettem õt is, lassan tetõ alá kerülõ templomom falába.

Szándékosan nem írtam életrajzi adatokat. Keressétek ki a Google-ban.
1591-ben született, Caravaggio akkor már 18 éves vad duhaj volt. 1652-ben Nápolyban halt meg, amely akkortájt a spanyol koronához tartozott...