Kalotaszeg és a népzenészek

Zenérõl beszélni nehéz, majdnem lehetetlen. Kevés olyan írás van, amely érzékletesen át tudja adni annak hangulatát. Agócs Gergely barátom minden népzenész mekkájáról, Kalotaszegrõl értekezik igen élvezetesen, itt alább.

MÁNE: Maestoso e gioviale
Adyról talán kijelenthetjük, hogy nem volt az a kimondott érzelgõs típus. Az örök háborgó, békétlen poétának Erdély közepén, jó száz évvel ezelõtt, az „A Kalota partján” fogantatásának pillanatában mégis úgy tûnt, hogy a templomból kijövõk látványa az univerzum  nyugvópontját, az idõk folyásának lassú, állandó és megkérdõjelezhetetlen biztonságát jelképezi. A kalotaszegiek az örökkévalóság ígéretével, az emberi kultúra természetes önazonosságának üzenetével megindították a szívét. Elnézte õket, s elmerengett: „Mily pompás vonulásuk a dombon, / Óh tempós vonulás, állandóság / Biztosság, nyár, szépség és nyugalom”.  És azóta is, ezen a vidéken valahogy megérinti az embert az az esszenciális szépség, mely mintha zenében, táncban, öltözékben, faragványban, minden emberi kifejezésben, minden üzenetben a nagy, láthatatlan karmester egyetlen instrukcióját visszhangozná: „Maestoso. Fennségesen.”
Nekünk, „táncházas” muzsikusoknak Kalotaszeg a Salzburgunk, Firenzénk és Bayreuthunk. New Orleans-ünk és Cannes-ünk. Olyan hely, ahova mindenkinek, aki számít, vagy legalábbis azt akarja, hogy számítson, illik elzarándokolni. Kalotaszeg a csúcshely. Itt a legszínpompásabb a díszítõmûvészet folklórja, itt alakultak ki a magyar néptánc legvirtuózabb, leggazdagabb táncfajtái, itt lett a magyar népi vonószene a legkifinomultabb, legsziporkázóbb. Szerencsére, Ady nem az egyetlen hírnöke hagyományos mûveltségünk kalotaszegi csodájának. Bartók Béla, Kós Károly, Jankó János, Martin György, vagy Kallós Zoltán életmûve a tényfeltáró tudós alaposságával is közvetíti e táj népmûvészetének gazdagságát a városi közönség arra fogékony rétege felé. Ezért is érthetõ, hogy minden valamirevaló, mai magyar táncházban végigjárnak egy-egy kalotaszegi táncrendet. És ma már az is természetes, hogy amikor a szlovák táncházakban (bizony, ez a magyar találmány immár exportcikk!) valaki kiáll a banda elé és elkiáltja magát, hogy: „Davaj Sedmohrad!” [„Erdélyit csinálj!”] – akkor a prímásnak kalotaszegi legényest kell muzsikálnia (a menõbbje tud is olyat, illik tudnia). És az sem véletlen, hogy a Magyar Állami Népi Együttes elsõ olyan produkciója, amely egy szûk, egységes tájegység folklórját mutatja be, pont ezt a vidéket célozza meg.
             Az „Örök Kalotaszeg” elõször egy népzenei lemez formájában jelent meg. Kelemen László, az összeállítás megálmodója és szerkesztõje ezzel a lemezzel a „Csipásoknak”, azaz a bánffyhunyadi Varga cigányzenész-dinasztiának kívánt emléket állítani. Összeboronálta Magyarország legkiválóbb muzsikusait és a fiúk a különös mûgonddal kiválogatott dallamokat oly hitelességgel vitték fel a korongra, hogy attól még maga az öreg Csipás Feri is elcsodálkozott volna, ha megéri. A lemez zömében tánczenéket sorakoztat fel, így magától kínálkozott arra, hogy zenei anyagára tánckompozíció is alkottassék. A feladat ugyanakkor egyáltalán nem volt könnyû, hiszen a felvétel adott tartalmi keretei a színpadi mûnek is kijelölték a határait. Farkas Zoltán vállalkozott a táncbéli tartalmak hozzáadására, s munkájának eredménye bizonyítja, hogy az együttes aligha találhatott volna a kihívás nagyszerûségéhez méltóbb szakembert. Az „Örök Kalotaszeg” színpadra állított anyagának nem csak az az értéke, hogy benne az alkotók (zenében, táncban, viseletben egyaránt) kötelezõen hagyománytisztelõ, világcsúcs-precíz, magas szintû szakmai képzettsége tükrözõdik. Jól átgondolt, szépen felépített, hatásosan kidolgozott darabról van szó. Ez azt jelenti, hogy a táncosok a legényesben, vagy a csingerálásban (melyek pont ott vannak elhelyezve a mûsorban, ahol a legjobban kívánjuk) „lerúgják a mestergerendát”, a zenészek pedig a juhait keresõ pásztor keserveseiben kicsipkézik a levegõt.  És a mûsorban a kalotaszegi magyarok folklórja mellett a román és a cigány tradíció is a súlyának, jelenlétének megfelelõ arányban van képviseltetve. Ez pedig azt jelenti, hogy a Magyar Állami Népi Együttes egyenlõ mércével mérve, ország s világ színe elõtt a magyar mellett felvállalja a román és a cigány kultúra képviseletét. És ez nekünk így természetes. Sajnos, ehhez hasonló odafigyelést, érzékenységet mai, román alkotók darabjában nehezen lehetne elképzelni. És ha körülnézünk, rá kell döbbennünk, hogy ebben a fene nagy, egymás keblére boruló európai testvériségben, bizony, ezzel a tulajdonságunkkal – legalábbis a szûkebb környéken – mi, magyarok, egyedül vagyunk.
Mert ott van a másik darab, a „Kincses Felvidék”. Az együttes ezzel a mûsorával Magyarországon elsõként állít színpadra egy, a történeti Felföld tánc-és zenefolklórját bemutató, egész estét betöltõ produkciót. Itt is egy, az „Örök Kalotaszeg”-hez hasonló szellemiségben, a magyar kanásztáncok, dudanóták, asztali nóták és rítusénekek, csárdások, karikázók és verbunkok mellett, mindezek szlovák, gorál-lengyel és ruszin párhuzamai is megjelennek. Nekünk ez így természetes (így írom, egyes szám elsõ személyben, hiszen a darab zenéjét jómagam válogattam össze, nagyrészt saját gyûjtéseim alapján). Nyolc évvel ezelõtt a S¥UK, azaz a Szlovák Népmûvészeti Közösség (a MÁNE egyik ottani megfelelõje) is színpadra állított egy hasonló, az ország nemzetiségi folklórját is bemutatni szándékozó darabot, Strom [ennyit jelent: Fa] címmel. És tényleg, ebben is volt szlovákiai ruszin, gorál, cigány, német és zsidó anyag is. Csak a hatszázezres felvidéki magyarság népmûvészete nem kapott helyet ebben a mûsorban. De nem lehet tisztem egymással szembeállítani a két produkciót, annál is inkább, mert a jegek – legalábbis a mi szakmánk területén – megtörni látszanak. A mai szlovák táncházakban nem csak a kalotaszegi legényes, de a gömöri vasvári verbunk, vagy a magyarbõdi csárdás is helyet kap, és pont a S¥UK az, amely mostanában a Magyar Állami Népi Együttessel egy közös turnéról egyezkedik. Sokkal érdekesebb egy összefoglaló jellemzést kikanyarítani arról a kulturális közegrõl, melynek bemutatására a „Kincses Felvidék”-ben mi, magyar és szlovák alkotók közösen vállalkoztunk. Ha az erdélyi folklór ízét, és benne Kalotaszeg hangulatát föntebb a méltóság hangsúlyozásával próbáltam érzékeltetni, akkor a „Felvidék-feeling” talán így írható le a legtalálóbban: Kedélyes. Gioviale. Igen, ez az a legkisebb közös többszörös, mely párhuzamba állítja az itt élõ népek hagyományos kultúráját. Igaz, ez egy többszólamú párhuzamosság, de mégis: a zempléni szlovák verbunk (õk egyes falvakban így mondják: „sólo maïar”) motívumkincsében, a sárosi krucena (értsd: „forgatós”) dallamvilágában, vagy a felsõ-garammenti „hajduk” (igen, ez amúgy hajdútáncot jelent) lépéseiben nincs több eltérés a magyar megfelelõik jellegzetes vonásaitól, mint amennyit két távolabbi magyar régió folklóranyaga között tapasztalhatunk. És mind, mind végtelenül oldott hangulatot és kirobbanó erõt sugároz magából. Egy másfajta, ujjongó biztosságot.
A „Kincses Felvidék” egy, az egész Kárpát-medencét átölelõ Bartók-trilógia elsõ részeként lett színpadra állítva. Az anyagot megpróbáltuk olyan területek mentén felépíteni, melyek Bartók Béla kedvenc gyûjtõhelyei voltak. Ebben a mûsorban, de az „Örök Kalotaszeg”-ben is igyekeztünk megfelelni annak az instrukciónak, mely szerint „…a lényeges az, hogy a parasztzenének azt a szavakkal le sem írható bensõ karakterét vigyük át zenénkbe, sõt nem csak azt, hanem az egész paraszti muzsikálásnak, hogy úgy mondjam, a levegõjét”.  De ha így, a két produkciót egymás mellé tesszük, rá kell döbbennünk, hogy az egészben nem is az a bizonyos, szakmai magyarázatot, folkorisztikai sorvezetõt igénylõ töltés a legfontosabb. Rá kell döbbennünk, hogy a leglényegesebb, amit ilyen mûsoraink színrevitelénél megélhetünk, az egy felismerés, melynek mentén, õszintén, pátosz és negéd nélkül ki tudjuk mondani: itt és most, Bartók vezéreszméje, a népek testvérré válásának gondolata vezérelt minket is.
Agócs Gergely