[kapcsolat]   husken

FecsoDuncsak

 

Aranyszamár

 

Hazátlanok

 

Szabadság

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

KETTEN

szerző: Szaszák György 2019-09-06

 

KETTEN

 

Lenni és látni

Duncsák Attila és Fecsó Szilárd kiállítása

/MaJel Rovás Központ, FiguratiF Galéria, Kassa, Erzsébet utca 42./

2019. szeptember 5. - október 1.

 

 

Tisztelt Hölgyek, Urak, kedves Jelenlevők!

 

Valami ismeretlen erő arra késztet, hogy ittlétemmel kapcsolatosan mindenekelőtt egy személyes vallomást osztjak meg Önökkel. Egy könyv anyagának az összeállításán dolgoztam otthon. Éppen egy a Duncsák Attilával készített régi mélyinterjúmat olvastam, amikor váratlanul megcsördült a mobil telefonom. Mikor felvettem, nem akartam hinni a fülemnek, mert Duncsák Attila szólalt meg benne! Mondta is rögvest, hogy szeptember elején itt a Magyar Jelenlét Házában lesz egy közös kiállítása Fecsó Szilárddal, és azért keres, hogy elvállalnám-e ennek a tárlatnak a megnyitását? Megtisztelő felkérése váratlanul ért, és ezért mentegetőzve abba próbáltam kapaszkodni, hogy én nem vagyok művészettörténész, csak publicistaként van némi ismerem arról az alkotói küzdelemről, amit ő – és a hozzá hasonló egyének átélnek - tehát esetleg csak erről, és a műveik rám tett hatásáról tudnék szólni – válaszoltam neki mentegetődzve.

 

„Te ismersz engem. Mást én nem is kívánok“ – mondta őszintén, amire én már nem mondhattam nemet. Ekkor viszont az még tisztázatlan volt, hogy majd csak róla kell-e szólnom, vagy Fecsóról is?

No, ez is ilyen nem mindennapi, szinte afféle jelenésként tisztázódott! Mert hiába egy városban élünk, Fecsó Szilárdot valahogy mégis közel egy fél éve nem láttam már. Most mégis úgy hozta a sors, hogy néhány nappal ezelőtt - amikor a 72-es buszra vártam - hirtelen ő is felbukkant ott. Rám köszönt, majd rögvest mondta: örül, hogy igent mondtam Attilának, és reméli, hogy ő is számíthat rám! 

Nos, hát ez a története ennek triásznak, ezért állunk most így itt Önök előtt.

 

De beszéljünk most Önökről is! 

Nem tudom gondolkodtak-e azon, hogy mi lehet az a trauma, ami - valamilyen szinten az élet törvényszerűségeiből adódóan - mindnyájunkban közös?

Nos? 

Segítek! 

Ez nem más, mint a megszületésünk! Mert megszületni, az egyfajta „halálélmény“. Gondoljanak csak bele: az újszülött addig az anyaméh robajló sötétjében lubickol, és az ösztöneiben alighanem élénken él az a feltételezés, hogy mindez örökké így is fog tartani. 

A világrajövetelekor viszont kettős trauma éri: a robajlás elhallgat és a sötétséget mintha elvágták volna! Az embergyermekre rárobban a fény - ez az ismeretlen, érthetetlen új közeg – a világosság. 

Ez a fényrobbanás olyan trauma, amelyből a kigyógyulás éppoly kilátástalan, mint amilyen reménytelen az, hogy elfelejtse. A Londonba kényszerült magyar költőnk, Határ Győző – akinek kassai estjét annakidején megszervezhettem –, nálunk is beszélt arról, hogy a „fényrobbanás tudatroncsolása“ velünk marad. Erre építkezünk. Gondolatrendszerünkben, ezzel kezdődik a fogalomalkotás.  Ezért nem véletlen, hogy a tudathordozó beszéd – vagyis a nyelv, két gondolati ikerpár ős-igéje nem egyéb, mint: a lenni és a látni. 

 

Ezért van az, hogy a létezésben az ember a legtöbb információt a látásával szerzi meg. Ugye, nem véletlenül alakult ki az a szólásmondásunk is, hogy: Hiszem majd, ha látom!

De nem csak ennyi! Az sem véletlen, hogy a világról látásunknézetünk van. 

Orvosélettani szempontból ezt azzal indokolhatjuk meg, hogy az agymunka jó felét az optikus reflexív közvetlen és közvetett működése teszi ki, ami azt jelenti, hogy az agyállomány jó feleaz optikus reflexív szolgálatában áll!       

Ennek hatékonysága természetesen emberenként más-más lehet, de az bizonyos, hogy a művészetek közül a képzőművészetben mutatkozik meg leginkább. Látni – megélni dolgokat mindnyájan képesek vagyunk, még értelmezni is, de kifejezni már kevésbé. Ehhez kell a művészi adottság!

Hogy a létezést, a világunkat és benne az embert miként látja Duncsák Attila -és Fecsó Szilárd festőművész– erről most Önök is meggyőződhetnek, mert ezúttal az alkotásaiknak egy szűkebb keresztmetszete: rajzok, kollázsok, festmények formájában díszítik ezeket a falakat. 

 

Had szóljak akkor néhány szót mindkettőjükről. Előbb a fiatalabbról – Fecsó Szilárdról, aki nagy megtiszteltetésnek tartja, hogy Duncsák Attilával állíthat ki. 

Szilárdról elmondhatom, hogy már gyerekként is jól rajzolt, de akkor eszébe sem jutott, hogy a képzőművészet lesz a meghatározója az életének. Verseket is írt, mint az édesapja – Fecsó Pál, aki tanító is volt, majd újságíró lett. Szilárd az édesapja példája szerint maga is szívesen lett volna költő vagy újságíró, csak pedagógus nem!  A szepsi gimnáziumban érettségizett, majd Pozsonyban a Comenius Egyetemen felvételizett a zsurnalisztikai szakra. Ott még aznap közölték vele, hogy felvették. Csakhogy erről a hivatalos értesítést nem kapta meg! A mai napig nem tudja, hogy mi történhetett a háttérben. Ez igen mélyen érintette! Töprengésre persze ideje se jutott, mert rögvest megkapta a két évre szóló katonai behívót. Akkor ugye a tényleges katonai szolgálatot még minden egészséges fiatalnak el kellett végeznie. Utána az következett, amit nem szeretett volna, de jobb lehetőség híján - képesítetlen pedagógusként - mégis tanítani kezdett!  Előbb Almáson, majd Rozsnyón egy szlovák alapiskolában. A fizikától a zenén, az oroszon és a testnevelésen át mindent tanított, amire éppen szükség volt. A döntő fordulat akkor érte, amikor Rozsnyón az úgynevezett Speciális iskolában, a csökkent képességű roma gyerekekkel kellett foglalkoznia. Itt döbbent rá, hogy milyen fontos a pedagógia! Ekkor döntötte el, hogy tanár lesz. A nyitrai Pedagógiai Főiskolára adta be felvételi kérelmét, ahol rajz és magyar szakon szerezte meg a diplomáját. Intermediális művészetből diplomázott. A szlovákiai kortársművészet két kiemelkedő alkotója Rónai Péter és Miroslav Nitz voltak a mesterei. Még utolsó éves hallgató volt, amikor a kassai magyar gimnáziumban vett részt gyakorlaton, ahol Reiter Gézának, az akkori igazgatónak már akkor meg kellett ígérnie, hogy oda jön majd tanítani. Itt később a magyar nyelv és a vizuális tantárgyak oktatását bízták rá. Alighanem ezek az eredmények is előidézői voltak annak, hogy később a Pedagógiai Módszertani Intézet szakelőadójának nevezték ki. Mindmáig ez a munkahelye. Ágcsernyőtől kezdve Rimaszombatig a magyar iskoláknak magyar nyelvből és képzőművészetből ő a módszertanosa. Mivel a munkaadója saját műterem létrehozását is lehetővé tette számára, ezzel az is megadatott neki, hogy egyéni életművének megalkotásához biztosítottak legyenek a feltételek. Élt is ezzel! Már most is igen gazdag azoknak az alkotásoknak a sora, amik kikerült a keze alól. Itt most a rajzaiból, kollázsaiból és festményeiből kapunk ízelítőt, de tudni kell róla, hogy olykor szobrászkodik, agyagozik, máskor installációkat is készít. Alkotásaira a konceptualista gondolkodásmód és a hagyományok összekapcsolása jellemző. Itt most a kollázsaira külön is felhívnám a figyelmüket, mert nekem elárulta, hogy ezek a megtérésének a fázisait mutatják be. Ezeknek a kollázsoknak az elkészítésénél felhasználta a korábban készített, de eldobott rajzainak egyes részleteit is, - új jelentéstartalmat adva nekik így. Ennek kapcsán itt még annyit jegyeznék meg, hogy a kassai festészet mindmáig legmeghatározóbb egyénisége – Jakoby Gyula is sok festményét lekaparta, megsemmisítette – köztük remekműveket is, mert később valamilyen oknál fogva nem tetszett neki. Nos, annak alighanem örülni lehet, hogy Fecsó Szilárd a saját rajzai közül az utólag nemtetszéssel megbélyegezetteket nem dobta ki, hanem - divatos szóhasználattal élve: újrahasznosította. Nézzék meg, hogy milyen fokon!

 

Duncsák Attiláról szólva mindenekelőtt azt a határozott meggyőződésemet szeretném kifejezni, hogy a kassai festészetben a Jakoby Gyulát követő időszakból őt tartom a legnagyobb egyéniségnek. 37 évvel ezelőtt települt át Ungvárról Kassára – méghozzá úgy, hogy ekkor már a művészi Midasz-kor határába érkezett, hiszen utólag már tudjuk, hogy itt a közel négy évtized alatt, amihez nyúlt - képletesen fogalmazva: szinte minden arannyá vált a keze alatt. 

Pedig nem könnyű sors adatott meg neki. 1940-ben, a második világháború alatt született. Öt éves volt, amikor az apját is elhurcolták a gulágra. Szó szerint idézem, amit egy interjúban erről mondott nekem: 

„Negyvenöt novemberében vitték el. Negyvenhat decemberében jött haza. Annyira megváltozott, hogy alig ismertünk rá. De ő legalább hazajött! Mert hányan maradtak ott, akikről azt sem tudják, hova vannak eltemetve, - ha eltemették őket egyáltalán. És ami utána jött! Ez egy tipikus nyomortörténet, egy közép-európai valóságdarab, amit már szinte szégyenlek mondani, mert aki nem ebből indult, aki ezt nem élte meg, az szinte el sem hiszi. Minden megtiltva. Nem utazhatsz sehova. Se munka, se pénz. Jegyrendszer. A végtelen sorbaállások időszaka. Erre a szegény kárpátaljai magyarságra nem olyan háború utáni évek szakadtak, mint Magyarországra vagy Csehszlovákiára, hanem sokkal keményebb sztálini diktatúra, ami a mai fiatalok számára elképzelhetetlen. És tudod, mi sújtotta legjobban a régi mesterembereket? Az, hogy egyszerre nem kellett a minőség! A mércét az ideológia  jelentette. A hangadók a csavargók lettek.  Megszűnt az a korábbi felfogás, hogy a munkát becsületesen el kell végezni. Aki így dolgozott, azt kiröhögték. Ami ezután jött, ezek az öregek nem bírták ki.“

Köztük az ő apja sem, aki szobafestő volt, aki egy magasabb szinten dolgozott, mert templomokat is festett, freskókat is restaurált. A színkeverések alapjait Attila már tőle megtanulta. Ungváron még sikerült elvégeznie a középfokú festőiskolát, de a jövője bizonytalan volt. A helyzetén egy szerencsés véletlen változtatott. Az akkor már Leningrádnak nevezett Szentpétervárról, az Iparművészeti Főiskoláról Ungvárra érkezett Fjodor Szemjonovics Entelisz, a kétszeri Sztálin-díjas tudósa a kerámiának, meg az ellenálló anyagoknak – főleg az üvegnek. Szabadságra jött ide a családjával, mer azt hallotta, hogy itt a határ mellett még van egy olyan város, ahol tisztaság van és virágok is nőnek. A sors úgy akarta, hogy Entelisz itt megismerkedjen Attilával. Látta, hogy miket fest, ezért biztatta, hogy jelentkezzen a leningrádi főiskolára, de ne festészeti szakra, mert oda az egész Szovjetunióból jelentkeznek és szinte lehetetlen bejutni. Végül is rávette Attilát, hogy próbálkozzon meg az üveg szakkal. Nem bánta meg, hogy így cselekedett. Szentpétervár egy életre szóló érintés volt számára. Az Ermitázs, a Rembrandt-képek és a francia impresszionisták a harmadik emeleten, meg a könyvtár – mennyi meghatározó impulzus kiváltója! Hát még a kiállítások és a koncertek! Láthatta Sztravinszkijt, Yehudi Menuhint – és hát a leiningrádi filharmónikusok sem akármilyen együttes volt. Ott volt a berlini szimfonikusok két hangversenyén is, amit Karajan vezényelt. Entelisz el akarta helyezni egy elit gyárban, s nem is értette meg, hogy Attila ezt miért utasította el. Az ok pedig egyszerű volt. Haza akart menni, mert hiányzott neki a magyar közeg. Ungváron a családi házuk spajzában állított be négy laboratóriumi kemencét. Színes mázakat, sókat, ásványokat szerzett be a gyárakból, ezekkel kísérletezett: csempéket égetett ki ezer fokon, amikből nagy faliképeket készített. Üveggyár legközelebb csak Lembergben volt, ezért ezirányú terveit hamarosan kénytelen volt feladni, és teljes odaadással a festészethez fordulni. Édesapja halála után édesanyja idővel átköltözött a Szlovákiában maradt fiához, Attila testvéréhez. Számára az Ungváron maradás akkor maradt végkép tarthatatlanná, amikor kitört az afganisztáni háború. Ungvárról is vitték oda a fiúkat és hozták haza őket koporsóban. Attila ekkor már nős volt, de hiába hozta fel, hogy családegyesítés miatt kérvényezi a Kassára költözést, az engedély megadásáig idegileg csaknem felőrlődött. De kivárta. Rengeteg élményben volt része Kassán is. Nem akarom sorolni, de annyit azért kiemelnék, a sors úgy hozta, hogy itt az akkor épülő Kassai Kormányprogram Lakótelepen kaptak lakást. Mi ugye tudjuk, hogy ez a kormányprogram és az ehhez kapcsolódó Beneši-dekrétumok a faji diszkriminációra épültek, ugyanis az itteni magyarokra németekre ráütötték a háborús bűnösök kollektív vádjának bélyegét, aminek következtében elkezdték a kitelepítéseket, majd a lakosságcserének nevezett újabb nacionalista ötletet. További abszurdum volt, hogy ezen a lakótelepen mégis utcát neveztek el a kassai avantgárd képzőművészet egyik legnagyobb alakjáról – Jasszush Antal festőművészről, akire egyébként a kollektív vád szintén vonatkozott. Nos, Duncsák Attilának az adatott meg, hogy a Jasszushová ulica /utca/ egyik tömblakásának legfelső-, a nyolcadik emeletén hozza létre festői életművét. Elmondhatom, hogy ő a témáit a Zuhanó angyaltól a földi diktátorok tobzódó fölényeskedéséig - köztük az emberek mindennapi jellembeli szín-játszásait – jól megválasztott kifejező színkompozíciók alkalmazásával – olykor drámai módon, máskor - az ihlet milyenségétől függően - hol mély lírai érzékkel, hol együtt érző mosollyal meg is festi. Teszi ezt úgy, hogy a figuralista festészet egy teljesen modern felfogású, kollázs technikára épülő lehetőségeit teremti meg, egyedi módon. Felfigyeltető, hogy önmagát – mint a földi valóságunk e szétzilált állapotának szemlélőjét hol bohócként, hol valamilyen fúvós hangszerre támaszkodó alakként helyezi el a töredezett valóságdarabokból nagyon is közvetítő hatást elérni akaróan megkomponált alkotásaiba, amelyeken – ha az alaptörekvéseit kellene egy mondatban megfogalmazni, akkor azt mondhatnánk, hogy az egybe mosódó idők történéseiből az emberbe költözött ördög és az angyal harcáról beszél, méghozzá remek képi szimfóniákat alkotva!Hogy miként képes erre, ezt ő így fogalmazta meg, idézem:

„Meggyőződésem, hogy csak az az alkotás sikerülhet igazán, az van hatással a nézőre is, amely a művész lelkéből fakad. Ebből tud mitológiát teremteni, és ez magával hozza a formai megoldást is. Isten óvjon mindenkit a divatos trendektől, ha nem a lényéből fakadnak, ha nem magában hordta ki őket!“ – eddig az idézet.

Őszinte, igaz szavak ezek. Megélt valóságok tanulságai lehetnek számunkra is. 

Mikor azon gondolkodtam, hogy miből származhat Duncsák Attilánál az a készség, hogy a valóságunkról a képi bírálatait is szeretettel tudja megfesteni, a Tízparancsolat egyik intésében találtam meg a választ - konkrétan abban a felszólításban, hogy: Szeresd felebarátodat, mint magadat!  Nem tudom, hogy Önök feltették-e már magukban a kérdést: miért is kellene úgy szeretni a felebarátomat, mint magamat? Milyen okból? 

 

Nos, úgy vélem Duncsák Attila rádöbbent arra, hogy azért, mert mindnyájunkban a teremtő Isten élő lelke lakozik. Önmagát szétszórva ezt lehelte belénk. Ezért lehetünk egyek vele és egymással is. Minden belőle, az Egy-szerűből keletkezik, az ő részei vagyunk. A kétségbeesésünk, a két-ségbe esésünk – lám milyen kifejező a magyar nyelv! – akkor kezdődött el, amikor ezt elfelejtettük!

Duncsák Attila és Fecsó Szilárd emlékezete ép. Az alkotásaik hitből, annak a sugallataiból születnek. Tudják, hogy Isten bennünk élő lelke késztet arra, hogy földi létünkben folytassuk a teremtést és a harcot a gonosz ellen. Ők az itt kiállított alkotásaikkal valójában ezt teszik. Álljanak majd meg előttük, mélyedjenek el a látottakban, mert kihez-kihez szólóan más-más üzenetük is lehet.

Ezt akartam elmondani Önöknek, köszönöm, hogy meghallgattak.

 

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :