[kapcsolat]   husken

prosecco kóstolás

 

BistRovásHU

 

Ropás

 

oti kiállítása

 

ÉLŐ ZENE

 

Kodály

 

Dráb

 

30 éve szabadon

 

horrorvacui

 

eNRA RV 2019

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

Kisvárosi Batman

szerző: Benkő Géza 2013-04-24

 

Kisvárosi Batman

 

 

Megint nem tudott csörögni a vekker… Esélye sem volt. Ahogy három éve – amióta megvették – minden áldott reggel 5.27-kor kipöccentődött a kis kallantyú, aminek röpke három perccel később kellett volna kioldódnia, hogy a pattanásig feszült rugókat elszabadítva szabadjára engedje azt a hangot, azt a fülsiketítő berregést, ami miatt legyártották, ami miatt megszületett, ami értelmet adott – adhatott volna – életének, vekker-létének. A  Fiú ma reggel is korábban ébredt. Három perccel korábban. A vekker nagy bánatára.

„Fiú” – igen… volt kereszt- meg vezetékneve is, de egy jelentéktelen életformát csak a tudomány világában illetnek névvel: latinnal, hosszúval, tudományossal, jelezvén, hogy helyet s ezzel értelmet is kapott az a cseppnyi kis élet a nagy egészben, még ha parányi egysejtű is. Az emberek világában viszont nem járt, s nem jár név a senkiknek.  
„Fiú” – legyen elég ennyi.
Fiú, mert korántsem volt biztos, hogy valaha is férfivá érik, akárhány éves lesz majd.
Most még csak huszonegy. De negyvennek látszott.
Fiú, mert a lába között szerelemoszlop himbálózott magára hagyottan… Szerelemtelen létben élt, egyedül, nem hiányzott neki, nem is tudta, hogy van ilyen… ahogy a szeretet szó is minden ízével elkerülte…
Szüleit nem ismerte, s bár élete első tíz évét két felnőtt mellett töltötte, apának és anyának mondták magukat, vér szerint igaz is volt mindez, de a vér hamar vízzé vált… a Fiú kolonc lett a két ember nyakán – s a kolonctól szabadulni illik.
Tizennyolc éves korára apja s anyja arca elhomályosult, a porlepte emlékek ködfátyolából egy valószínűtlen alak bontakozott ki, belépett az intézet kapuján, a hivatalos papírmunkák után pedig kézen fogta s vitte…
– A nagynénéd vagyok, mostantól csak Ángya, és ne tegezz ! Magázódni fogsz velem, érted-e?
– Aztán tanítottak-é meg téged ottan valami értelmesre? Dolgozni? Mesterséged van-e? Vagy csak az ingyen koszt, az kell neked? Abból nem eszel!
A lakás, inkább lyuk, ahova Ángya vitte, minden lepusztultsága ellenére palotának hatott a Fiú szemében. Valamikor házmesterlak vagy inkább -odú volt, de a házmesterszakma kihalt, s vele együtt a házmesterlakásoknak is befellegzett. Mosókonyha, biciklitároló, ifjúsági klub, majd az enyészet helye lett.
– Mától fogva itt laksz – mondta Ángya –, nem ám ingyé’ ! Rendesen takarítod majd a házat, meg mindent… felvitte az isten a dógod! Házmesterré avanzsáltak! – azzal otthagyta magában.  
A Fiú állt a semmi közepén, hosszasan… nézte a dohos falat, az ujjnyi port a törött lábú széken, az összeaszott matracot a padlón, meg a belőle kikandikáló rozsdás rugót, a parányi ablakot, amin pók szőtte a függönyt, a plafonról lelógó kibelezett fekete kábelt, próbálta felfogni, hogy mostantól ez a hely az otthona, szitkozódó nevelők, pofozkodó szobatársak nélkül, egyedül az övé. Lehunyta a szemét, s eggyé vált a szobával, magához ölelte.
– Szia szoba – ennyit mondott mindössze. Mosolygott.
 
 
Három év. A Fiú életének egyhetede. Elrepült. Észre sem vette mikor, hogyan. Nem sok mindenre emlékezett volna vissza, ha megkérdik, mi történt vele ezalatt. Az első éjszaka újdonsült vackában… arra biztosan. A lópokróc szagára, amit Ángya dobott oda neki takaró gyanánt, mikor lehozta a hevenyészett vacsorának valót, amit a Fiúnak Ángya szeme láttára kellett megennie. A végeláthatatlannak tűnő monológra, nagynénje csak mondta és mondta, szinte levegőt sem vett, ahogy pontról pontra felsorolta a házszabályt, a takarítás menetét, a takarítószerek helyes használatát, mi hol található, mit mivel lehet együtt használni, mely takarítóeszközöket hogyan kell tisztítani használat után… s Ángya utolsó mondatára, amit jó éjszakát helyett mondott, mielőtt becsapta volna maga mögött az ajtót:
 – El ne aludj nekem reggel, mert szíjat hasítok a hátadból…!
Persze elaludt. Fél hat helyett hét óra előtt három perccel ébredt fel. Ahogy az intézetben minden áldott nap. A hivatalos ébresztő hétkor volt ugyan, de a sokk, amit a falakra szerelt falicsengő csörömpölése okozott neki, agyát szinte kényszerítette, hogy találjon valami megoldást… s az agya három perc előnnyel reagált. S mire az éktelen berregés kezdetét vette, ő tiszta tudattal várta, felkészülten, ágyában ülve, fülét befogva a gyűlölt hangorkánt.
Első reggelén hát menetrendszerűen hat óra ötvenhét perckor felült ágyában. Ideje sem volt a derekából kisugárzó fájdalmat tudatosítani, amit a viharvert matracból kiálló rugónak köszönhetett. Ángya állt vele szemben, mint egy szobor, mereven, jobb keze hirtelen meglendült, s éktelen pofont kevert le a Fiúnak.
Majd sarkon fordult, s kiment a lakásból.
Pár perc múlva, amikor visszatért, vöröslő, égő arccal, de még mindig ugyanúgy ült a Fiú az ágyán, egyszerűen nem tudta mire vélni a dolgot.
Ángya újfent megállt az ágynál, keze ismét megindult, de lassabban, komótosabban, tenyere kinyílt, s a Fiú ölébe hullott belőle valami.
– Lemosakodsz, hoztam vizet, ott van a lavórban, felöltözöl, elmész az óráshoz, és egy tisztességes vekkerrel jössz haza, megértetted? Olyannal, ami szól. Ami felébreszti a holtakat is, amikor kell, vagyis reggel fél hatkor! A pénzzel ne törődj, majd levonom a béredből.
 
 
Három év. Az óra volt az egyetlen dolog, amit vett. A sarki pékséget nem számítva, egyetlen üzletbe sem tette be a lábát. Egyáltalán, a három év alatt a tizenkét emeletes tömbháztól, új otthonától s egyben munkahelyétől ez volt a legnagyobb távolság, amire elmerészkedett. A péket szerette, vagyis kedvelte, mert ő sosem csúfolta, nem méregette furcsán, lekicsinylően, nem beszélt vele foghegyről, hanem – ami a legfőbb indok volt – előre köszönt neki. Valahányszor benyitott a pékség ajtaján, vagyis minden áldott reggel, sosem volt érkezése a jó reggeltre. Még át sem lépte a küszöböt, a pék jó reggeltje már betöltötte a finom illatú kis boltot, s ez neki szólt, csak neki. Hogy aludtunk? Szép napra virradtunk, nemdebár? A szokásosat? Tessék parancsolni… Csak az összeg változott folyamatosan. Eleinte ötven centet kellett fizetnie, majd hatvanat, s a három év során 1.20-ra tornászódott fel a pár kifli s fél rozskenyér ára, de a Fiú nem bánta.
Soha senki ilyen szépen nem beszélt vele. Nem tudta, hogy csak egy kuncsaft volt a sok közül, egy újabb becses – még ha keveset is, de fizető – vendég, vásárló, hogy mindenki ilyen kivételesen kedves bánásmódban részesült, aki betért pék uramhoz. Nem tudta, s nem is érdekelte volna, ha a tudomására jut. Az egyetlen ember, aki embernek nézte őt.
Jó volt a kis pékségben kezdeni a napot. Élete szerves részévé vált az az ötperces séta, a két röpke, az üzletben eltöltött perc, s a visszaút. Bearanyozta az egész napját.
 
 
Azt, hogy az odúja kopott, sivár, élettelen, az első lomtalanításkor tudatosította. Tudta minden fa, minden egyes virág helyét, ismert minden bokrot a háztömb körül.
Hányszor takarította el a titokban, az éj leple alatt a bokrok mellé pottyantott ürüléket, a járdára száradt hányásnyomokat, mennyit gereblyézett, öntözött, metszett, kapált, minden egyes négyzetméterről a saját keze munkája köszönt vissza rá, igaz, sosem látta nappal, teljes pompájában kertészkedése gyümölcsét, csak hajnalban s késő este merészkedett ki a háztömb köré, ilyenkor kevés ember mászkált odakinn, s akik netán épp az idő tájt jöttek ki a blokkból, még álomittasan, a való- s az álombéli világ között lavírozva botorkáltak el a buszmegállóig, munkába menet, tudomást sem véve őróla.
Az, hogy az a bizonyos nap, élete első lomtalanítás-napja esős volt-e vagy napsütéses, lehetetlen megmondani. Aznap reggel még semmitmondó, álmatag szellő fújdogált mindössze, az égbolton felhőknek nyoma sem volt, mégis estére, amikor a Fiú kimerészkedett végre vackából, a fű a reggeli harmathoz hasonlóan volt nedves, de felhő továbbra sem volt az égen.
Kilépett a lépcsőház ajtaján, s hirtelenjében nem tudta, jó helyen jár-e. A ház elől eltűntek a bokrok, a zöld gyepet ellepte temérdek oda nem való ocsmányság, kidobott lemezek, törött vázák, kárpitjukat sirató székek, komódok, kanapék, szekrények, szétszórva a bérház előtt, körös-körül, beborítva minden talpalatnyi helyet.
Csak állt magatehetetlen, felfogni képtelen, mi történhetett itt.
Ángya hangja zökkentette ki révületéből.
– Mi az, sose láttál még ilyet? Akkor nézd meg rendesen, mert reggelre itt semmi se lesz! Mindent elvisznek a cigányok. Aztán csak ősszel dobálódik ki megint ennyi minden. Vagy szedd össze, ami tetszik, aztán vidd be magadnak. Lom ez már csak, lehet, még a cigánynak se kell. Na, mire vársz, vigyél be legalább egy rendesebb ágynak valót, ha van itt olyan!
 
 
Talált ágyat. S hozzá temérdek más dolgot. Mégis a folyosón rakta össze őket egy kupacba. Nedves volt mind, érdekes, pedig egy felhő sem volt az égen. A lakás bútorait kicipelte a bérház elé, de nem dobta ki csak úgy, a lomtalanításhoz direkt erre a célra kihelyezett valószínűtlenül nagy, rozsdabarna vaskonténerbe tette valamennyit. Egy törött szék, rongyos, kiálló rugójú matrac s még pár olyan apróság, aminek funkcióját valójában sosem ismerte. De újdonsült bútorzata mégis kinn maradt a folyosón aznap éjjel. Hajnali öt óra huszonhét percig mást sem csinált, mint lemosta a falakat, majd kimeszelte, igaz, nem fehérre, baracksárga színű festék volt a kidobott tízliteres festékesdobozban, amit egy háromajtós szekrény mélyén talált, a betonkeményre száradt pamacsú pemzlikkel együtt.
Öt óra huszonhétkor tartott először pihenőt, akkor már a bútorok  is bent volt a lakásban. Újdonsült ágyával egyetemben. Leült rá, s megvárta a fél hatot. A vekkert persze már három perccel azelőtt lenyomta. S végignézett régi-új helyén. Naiv, mégis logikus és határozottan esztétikusan berendezett kis szobácska látványa tárult eléje. Az ő helye.
Palotája.
– Szia szoba … – ennyit mondott mindössze. Mosolygott. A festéstől még nedves falak, a harmatcseppes bútorok visszamosolyogtak rá. Aznap tárva-nyitva állt ajtó s ablak, s a tavaszi langy melegben meg is száradt szépen minden.
 

 

 

A Fiú hat lomtalanítás óta házmesterkedett immár. Pénzt sosem látott munkájáért, Ángya kapta meg hivatalosan a nevetséges kis összeget, amiből havonta egyszer a Fiú asztalán hagyott épp csak annyit, amennyi a reggeli pékségbéli vásárlásokhoz volt szükséges.

Nem firtatta, mi a sorsa a maradék pénznek, ennyit kapott, s többre nem is volt szüksége.
Ángya mindennap lehozta neki az ebéd maradékát, nem mintha főzte volna, a helyi alapiskolában takarított, az ételt az ottani konyháról hordta haza műanyag ételhordóban.
– Tele van vitaminnal, egyed! – mondta eleinte a Fiúnak.
A Fiú megszokta szűkös étrendjét. Sovány volt, szikár s falfehér. Napon alig tartózkodott, csak a reggeli öntözésnél érte valamicske a felkelő nap sugaraiból, vagy késő este, mielőtt még lebukott volna a horizont alá, ilyenkor szedte össze a szemetet, amit az emberek eldobáltak a ház körül. Nappalai a bérház lépcsőházának takarításával, majd a takarítóeszközök tisztításával teltek.
Lomtalanítástól lomtalanításig élt. Elképesztő, mi mindent dobáltak ki a lakók. Kacatok, melyek a Fiúnak kincseket jelentettek. S szépen, lassan megtelt a házmesterlakás. A kidobott szekrényben ruhák sorakoztak, fogasokra aggatva szépen… öltönyök, szvetterek, pulóverek, szoknyák, estélyik, télikabátok, mindenféle színű s méretű férfi-, női-, még gyerekruha is, a komód fiókjai zoknikkal, harisnyákkal, zsebkendőkkel, asztalterítőkkel teltek meg.
Az asztalon összeragasztott váza állt, örökkön pirosló műrózsával.
Minden megmentett tárgy kedves volt szívének. Melegséggel töltötte el a gondolat, hogy új otthonra találtak nála.
 
 
A virágok a törvényalkotók túlbuzgóságának köszönhetően kerültek hozzá. Egy nap két tűzoltó jelent meg a bérház előtt. A házmestert keresték. A lakók, akik épp otthon tartózkodtak, s volt szerencséjük látni is a két egyenruhást, lázasan kezdték otthon Ángya telefonszámát keresni. Elképzelhetetlen, megengedhetetlen hogy ez a fura, magának való kuka takarítógyerek fogadja a nyilvánvalóan hivatalos ügyben eljárni készülő tűzoltó urakat.
Ángya csapot-papot hagyva rohant haza a napköziből.
S aznap estére kiürült a lépcsőház. Az összes virágot kidobták. A társasházak menekülési útvonalain tilos tárgyakat tárolni, a törvény nem tett kivételt a kaktuszokkal, anyósnyelvekkel, aszparáguszokkal sem, azonnali hatállyal eltávolították őket.
A Fiú elhűlve nézte a temérdek halódó zöld életet.
Aznap éjjel végképp megtelt a házmesterlakás.
 
 
A lakásba kevés világosság szűrődött be mindig is, a bérház előtt magasodó fák lombkoronái még azt a csepp napfényt sem engedték át, ami beszökhetett volna a kicsinyke ablakon. Mégis zöldellni kezdett minden virág a Fiúnál. Szárba szökkentek, terebélyesedtek, s nem telt bele sok idő, a helyiség levegője is megváltozott, igazi oxigénsziget lett.
Bár nem beszélt hozzájuk, gyengédségét minden virág érezte, s alig győzték meghálálni a Fiú törődését.
Ángya sokat morgott emiatt. Az ételt már be sem hozta, otthagyta az ajtó előtt a lábtörlőn. Igaz, bent letenni sem tudta volna hova, az asztal is csak úgy roskadozott a kis cserepes kaktuszoktól.
Reggelente még mindig megtette ötperces kis sétáját a pékhez, de ezen kívül a Fiú szinte el sem hagyta már a bérházat. Csak a lépcsőházi takarítást végezte el minden áldott napon, de azt is olyan tökélyre fejlesztette, hogy a kezdeti négy-öt órás munka röpke egy órácskára zsugorodott.
A virágok töltötték ki az életét.
 
 
A hetedik lomtalanításkor különös dolog történt. A bejárati ajtónál mosott fel éppen, amikor meghallotta. Két cigány tanakodott, alig kétméternyire tőle.
– Nem tudjuk elvinni kézben, mondom.
– No, hozom a talicskát…
Azzal elindult az egyikük, a másik, alacsony, pocakos, szalmakalapos cigány meg elsántikált a buszmegállóig. Csak ott volt pad, ott ülve várja hát majd be a társát. A Fiú csak most vette észre, mit is hagyott őrizetlenül a két cigányember. Egy nagyképernyős televíziókészüléket, rajta egy videolejátszót, s egy szatyrot, amiből kábelek kandikáltak ki. Az intézetben hetente egyszer volt tévénézés. Többnyire valami bugyuta filmet vetítettek, s mivel mindig a leghátsó sorba szorult, a kisképernyős tévéből az előtte ülők miatt alig látott valamit. Ez a készülék sokkal nagyobb volt. Testesebb. Azon kapta magát, azt kívánja, bárcsak ne térne vissza a talicskával a köpcös cigányember társa. A bérház körül temérdek kidobott dolog ácsingózott magára hagyva, de észre sem vette őket, amúgy sem fért volna már szinte semmi sem a lakásba, a virágok minden talpalatnyi helyet elfoglaltak. De ez a tévé, s a videó hozzá…
Késő délutánig ott állt a bejáratnál. Ángya közben meghozta az ebédjét, otthagyta az ajtaja előtt, de ő nem mozdult. A talicskás embert várta, csakhogy az nem jött. A sánta cigány elbóbiskolt a padon, majd amikor a tűző nap elviselhetetlenné tette számára a várakozást, felkászálódott, s elbotorkált a sarki kocsmáig.
A környéken teremtett lélek nem volt.
A Fiú csak akkor ocsúdott fel, amikor már a szobájában állt, a tévékészülék ott állt előtte egy kisasztalkán, az asztalka polcán a videó, bekábelezve, rendesen összekötve a hetvenkét centis képátmérőjű ötvenkét kilós ormótlan dobozzal. Nyilván ezért is dobták ki. Az eddigi tulajdonosa lecserélte egy könnyebb, síkképernyős csodára.
A virágok, melyek eddig a kisasztalon voltak, most az egyik sarokba szorultak, leveleik összeértek, szűkös volt a hely, de elfértek békében.
A Fiú csak állt, bámulta a feketéllő képernyőt. Látta magát benne, amint tétován elindul,    ahogy tesz egy tiszteletkört a bérház körül, de úgy, hogy a bejárat mellett hagyott két gépcsodát mindvégig lássa, ahogy a sarki kocsmát is, nem lép-e ki onnan a szalmakalapos; látta magát, ahogy a bejáratnál lévő lábtörlőt az ajtó alá csúsztatja, ahogy a szatyor vágja a csuklóját, teste természetellenesen megdőlve a tévé súlya miatt, ahogy rendezgeti a virágokat, ahogy egy ronggyal törli a kisasztal lapját; látta magát, ahogy a szatyorból kihalássza a zsinórokat, s nagy nehezen üzemképessé teszi a videót s a tévékészüléket, s látta magát, ahogy áll a tévé előtt, és saját magát nézi a fekete képernyőn…
A szatyor még mindig a Fiú kezében volt. Benne pár műanyag tok. Kinyitotta őket, de üresek voltak. Kivéve egyet. Mintha kincsesládikából, úgy emelte ki a videokazettát a tokból, a videó kijelzője életre kelt, s kékes fényt árasztott a szobára, ahogy magába szippantotta a szalagot. A tévé képernyőjén pedig megjelent egy felirat: Batman.
 
 
Megint nem tudott csörögni a vekker. Pedig ezen a hajnalon, öt óra huszonhét perckor nem pöccentődött ki a kis kallantyú, vígan berreghetett volna három perccel később, mégsem tette. Úgy látszik, az élettelennek hitt tárgyaknak is van lelke. A vekker talán olyannyira meglepődött azon, ami egész éjjel a szeme elé tárult, hogy egyszerűen nem volt szíve azt félbeszakítani.
A Fiú csak ült, s nézte a képernyőt, kétóránként odament a tévéhez, lehajolt, visszacsévézte a filmet, majd minden kezdődött elölről.
Az első pillanattól tudta, hogy a film róla szól.
Egyértelmű volt.
Hogy Gotham City nem más, mint az ő tizenkét emeletes bérháza.
Csak azt nem bírta megfejteni, miért két emberben, két szereplőben jelenítették meg őt magát.
A kisemmizett, elfeledett, mindenki által mellőzött s utált Joker, s a megmentő, BATMAN.
Ezért nézte meg újra és újra a filmet, míg rá nem köszöntött a berregésmentes reggel.
Ángya szabályosan berúgta az ajtót.
Ha valamit nem szívelt, az a késés volt. Mint egy fúria rontott rá a Fiúra, meg is ütötte volna, de a látvány letaglózta.
– Erre van időd? Filmecskézni? A lépcsőház meg ott rohadjon szét ahol van?
Pofon helyett, amit máskor szinte automatikusan kiosztott volna a Fiúnak, Ángya a tévének esett neki. A düh, ami benne fortyogott a késés miatt, épp elég erőt adott neki ahhoz, hogy egyetlen mozdulattal ledöntse a kisasztalról.
A készülék tompát puffant a padlón, képernyője ripittyomra tört, a csattanás hangját elnyomta Ángya süvöltése – Lódulj kifelé! –, azzal sarkon fordult s kiviharzott. Csak a sziluettje maradt benn a szobában, a haldokló tévéből felszálló kékes füstben, mely addigra beterítette az egész helyiséget.
És akkor, ott, minden világossá vált a Fiúnak.
A szekrényhez ment, s röpke kotorászás után előhúzott belőle egy valószínűtlenül nagy fekete köpenyt s egy virágos kis dobozkát.
 
 
Ángya a hetediken lakott.  A liftet nem szerette, mindig attól félt, egyszer bennragad s megfullad, mire jön a segítség. A lépcsőzést sem szívelte, eltartott egy darabig, míg tizennégy lépcsőfordulónyi utat megtett a lakásáig, viszont így leellenőrizhette, rendben kitakarított-e a Fiú.
Épp a lakáskulcsért kotorászott a zsebében, amikor zajt hallott a háta mögött. Megfordult.
Első pillanatban nem tudta mire vélni a dolgot. Egy valószínűtlenül idegen figura állt előtte. Az arcát már látta valahol, talán egy filmben. Majd beléhasított a felismerés. Pár perce látta ezt a vigyort, hét emelettel lejjebb, a tévéből acsargott rá.
De a tévében nem fekete köpenyt viselt, öltözéke inkább pingvinszerű ruhának tűnt.
Többre nem volt ideje visszaemlékezni.
A lény két kezével megragadta a nyakát, majd egész testével ránehezedett, s az ajtónak nyomta. Ángya még látta, ahogy a vigyorgó arcon legördül egy könnycsepp…
 
 
A kis házmesterlakásban először csak fura kékes füst terjengett. A videó még mindig szorgalmasan pörgette a szalagot, a kábelen keresztül a jel is átjutott még a tévéhez, de már nem volt képernyő, amin meg lehetett volna nézni. A tévé haldoklott.
A virágok furcsállották, hogy egyre fogy a levegő, a nyitva hagyott szekrényben a ruhák átitatódtak a füsttel, a földre ejtett kis virágos dobozkából a felszálló púderfelhő beleolvadt a kék légbe, majd egy pukkanás hallatszott.
A nagyképernyős tévé haláltusája véget ért. Lángnyelvek csaptak fel belőle, magukba szívva a maradék oxigént. Az ajtó nyitva maradt, a Fiúnak kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy bezárja, s a folyosóról nézve egyre fényesebbnek hatott a házmesterlakás.
Benn sikított minden virág, sercegett a videoszalag, sussant egyet a függöny, megrecsegtek a bútorok…
A vekkert nyaldosták a lángok, a pattanásig feszült rugók megnyúltak a hőtől, kirobbant belőle a számlapját védő üveg, kis- és nagymutatója lekonyult, de egy halálsikolyra még futotta az erejéből.
 
 
A Fiú keze görcsösen szorította Ángya torkát, pedig már nem volt benne élet. Egy furcsa berregő hang hallatszott valahonnan messziről. Ismerős volt ez a zaj, pont azért, mert azelőtt sosem hallotta. Igen, ez az a hang, ami elől menekülve három perccel korábban ébredt minden reggelen.
Elengedte a holttestet, de az nem terült végig a küszöb előtt. Ángya dereka a nyomástól belefúródott a kilincsbe, s az megtartotta. Az élettelen test ott fityegett, még akkor is, amikor a kis házmesterlakásból elharapózó tűz elérte a hetedik emeletet.
 
 
A Fiú állt a bérház tetején. Az alatta elterülő tizenkét emeletnyi lángtenger vörösesen világította meg a hajnali égboltot. Megtette, amit már rég meg kellett volna. Jokerként elégtételt vett végre a gonoszon.
Sminkje a melegben olvadni kezdett, majd lefolyt az arcán, sós könnycseppekkel elegyítve.
Sírt.
Odalett mindene.
Ángya a hibás. Igen. Megérdemelte.
„Kudarcot vallottam – gondolta magában. – Nem! Joker nem győzhet. Le kell számoljak vele!“
A tető peremére állt, széttárta karjait, s elrugaszkodott.
A fekete lepel alatt összenyomódott a felszálló forró levegő.
A Fiú még látta a közeli pékségből kirohanó árust, még érkezett inteni neki egyet, mielőtt beleolvadt volna a lángokba. 
 
 
 
(A szöveget Georges Braque festményeivel illusztráltuk.)

Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :