Haris László fotóművész több mint egy tucat nagyméretű (az egyik közülük közel három méter hosszú) színes, illetve fekete-fehér panorámaképe látható egy hónapig Kassán a Rovás Galériában.

Mielőtt a fényképekről szólnék, szükséges röviden bemutatnom a művész több szempontból is rendhagyó pályáját. Tizenhárom éves korában, 1956. november 2-án szinte még gyerekként végigfényképezte a forradalom budapesti helyszíneit. A sokáig rejtegetett, részben megsemmisült anyagból azután ötven esztendő elmúltával nyílt kiállítása Budapesten és Washingtonban. Haris László elvégezte a Műszaki Egyetemet (1968), mégsem mérnök, hanem fényképész lett, egy életre elkötelezte magát nagy szenvedélyének, a fotográfiának. Az is pályája kuriozitásához tartozik, hogy szinte mindig képzőművészekkel, filmesekkel, plakátművészekkel dolgozott együtt.

1969-ben állított ki először – akkor is festőkkel és szobrászokkal – az azóta a magyar művészettörténetében kiemelt helyet elfoglaló Szürenon kiállításon, rövid idő elmúltával pedig ott találjuk a kommunista hatalom által betiltott Balatonboglári Kápolnatárlatokon (1970-73). Ebben az időben különböző tárgyak részleteit fotózta, konceptuális munkákat készített, majd 1975-ben megalkotta a jelenleg a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében található négyszáznyolcvan képből álló fotószekvenciáját (1975.VI. 5.). Tíz esztendeig (1980-tól 90-ig) dolgozott többek között Orosz Istvánnal a Pannónia Filmstúdióban. Számos egyéni kiállítást rendezett, több, ma már fotótörténeti jelentőségű csoportos tárlaton szerepelt. 2008-tól a digitális fotográfia sajátos lehetőségeivel foglalkozik: több idősíkot szimultán megörökítő panorámaképeket csinál. Ezekből a felvételekből tekinthetnek meg az érdeklődők Kassán tizenhat darabot.

A panorámakép létrehozásának kulcsa egy állványfej, ezen forog akár teljesen körbe a fényképezőgép. A kész mű legtöbbször 24 felvételből épül fel, melyeket számítógépen rak össze a művész. Az alkotásokat az teszi különlegessé, hogy ugyanannak az eseménynek egyidejűleg különböző fázisai szerepelnek rajtuk, szemben a valóság egy pillanatát rögzítő klasszikus felvételekkel. 

A fotók két helyszínt mutatnak be: nagyobb részük erdélyi, kisebb részük budapesti témákat dolgoz fel. A Búzaszentelés Csíkszentdomokoson címűn (2009) a paraszti kultúrák egyik jelentős eseményét, a termést megóvó búzaszentelést jeleníti meg a fotográfus. Tavasszal, ha kizöldül a vetés, a falu apraja-nagyja a mise után kivonul a határba, élükön a pappal, aki megszenteli az élelmet, az életet biztosító búzatáblákat. Ha alaposabban szemrevételezzük a művet, észrevesszük, hogy a domb felé közeledő templomi zászlókat vivők csoportja még egyszer feltűnik a kép középpontjában magasodó dombon. A gótika freskófestői, például Sassetta készítettek ilyen egy kompozíción belül több történetet egyidejűleg elmesélő táblaképeket. A látott felvételek mindegyikén ezt a módszert alkalmazza Haris László is, például amikor bemutatja a csíkmadarasi Tankó Máriát, a nyugdíjas tanítónőt népviseleti gyűjteményével együtt, illetve az ugyancsak csíkmadarasi illetőségű Péter bácsit tanyasi enteriőrben. Egyszerre művészettörténeti dokumentum és korunk valóságának regisztrálása a középkori Szent László-ábrázolásokkal díszített karácsonyfalvai unitárius templombelsőről szóló felvétel. Ugyancsak e témakörhöz sorolhatók az erdélyi önarcképek is. Végezetül meg kell említenünk az igen szuggesztív Torockót (2008), melynek összenyomott, égbe törő hegyláncai szinte a Csontváry-festmények panorámáját idézik meg.

Budapesten többnyire önportrék születtek. Az Állatkerti önarckép (2010) az első ferdepanorámás kompozíció. A Mátyás téri önarckép (2012) annak az épületnek az erkélyéről készült, ahol a művész lakik. A hatalmas századfordulós bérház függőfolyosóit és a folyosókon bámészkodó roma gyerekeket megörökítő 100 éves a Teleki tér 3. (2003) napjaink valóságáról szól.

Haris László technikailag bravúros panorámaképei nemcsak látványosak, de mély mondanivalót is közvetítenek – ezért érdemes megnézni őket.