[kapcsolat]   husken

augusztusi nyitva tartás

 

FFF

 

Hazátlanok

 

ZemplénFeszt

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

RÁKÓCZI ÉS KASSA. BUJDOSÓK A BUJDOSÁSBAN

szerző: Seres István 2019-06-14

 

RÁKÓCZI ÉS KASSA. BUJDOSÓK A BUJDOSÁSBAN

 

A Magyar Kormány a 2019-es évet Rákóczi Évnek minősítette. Ezért a RovArt honlapján sorozatban megjelentetjük a Kassai Polgári Klub által szervezett nemzetközi konferencia előadásait II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai hamvainak 110 éves hazahozatala alkalmából. A konferencia 2016. október 26.–29-én volt Kassán, a Kelet-szlovákiai Múzeumban.

 

Thököly Imre és Zrínyi Ilona Izmidben

 

A már lassan egy évtizede az Oszmán Birodalom vendégszeretetét élvező bujdosó fejedelemnek, Thököly Imrének 1700 nyarán jelölték ki, hogy korábbi tartózkodási helyéről, Isztambulból a Márvány-tenger melletti kis-ázsiai Izmid városába, ókori nevén Nicomádiába kell költöznie. A fejedelmet csupán hős lelkű felesége, Zrínyi Ilona, és egy maroknyi, alig ötvenfős kíséret követhette. A kuruc katonaságot addigra már a bulgáriai Csiprovec város térségében telepítették le a törökök. Szerencsére a fejedelemmel tartott hű íródeákja, Komáromi János is, aki naplójában megörökítette a fejedelmi pár utolsó évét is.

 

1701. szeptember 23-a éjjelét már hajón töltötték, és másnap indultak el a tengeren Izmid  felé, s még aznap éjjel meg is érkeztek. Az első időszakban Izmidben éltek, az ún. „Magyar házban”, de a fejedelmi párnak már régi terve volt, hogy egy vidéki rezidenciát, ún. „csifliket”, azaz majorságot vásároljanak. 1702 táján a nagyvezír öt erszény pénzt adott Thökölynek, hogy Izmid közelében egy „mulatságra való alkalmatosság”-ot vásároljon magának, és ugyanakkor hivatalos végzést is küldött a szultáni udvarból, amelyben megállapították a Thököly és a kíséretéhez tartozó nemesek havi ellátmányát, amely életük végéig jár nekik.

 

A fejedelem a pénz egy részéből Bostandsi Mustafa agától vásárolt meg egy „Virág czifliket vagy major házat”. A majorság „Nicomediánál beljebb Ázsiában Bythyniában az tenger végén túl két órányi földre az Illés prophéta hegye alatt, a Virágok mezején” helyezkedett el. A fejedelem és a felesége mellett ide költöztek át a kicsiny fejedelemi udvar lakói is. A bujdosók egy csapásra megkedvelték az új lakóhelyüket, annak „szép virággal beborúlt mezejével, a közel való havasokról bejövő gyönyörűséges pisztrángos patakjaival, szép bő hives palatiai forrásával, sok szép gyümülcsös, árnyékos és minden éltre való alkalmatosságával, s azzal az puszta várral, mely egy helyen az Cziflik felett van”. Sőt, a környék Zrínyi Ilonának is „igen kedves lakó helye volt”, elsősorban a közeli forrás kristálytiszta és jóízű vize miatt.

 

Zrínyi Ilona izmidi tartózkodásáról mindössze annyi maradt fenn, amit Komáromi leírt, miszerint „igen kedves” lakó helye volt a Virágok Mezeje. Ugyanakkor a fejedelemasszony utolsó napjairól, haláláról és temetéséről is csak Komáromi János sokszor idézett diáriuma tudósít. Az udvari titkár leírás szerint Zrínyi Ilonán a betegség – „száraz- és oldalfájás” – 1703 januárjában lett úrrá, és huszonhat napig tartó szenvedést követően február 18-án, déli tizenkét órakor „szép csendesen e világból kimúlt”.

 

Zrínyi Ilonának még az sem adatott meg, hogy katolikus pap legyen mellette a halálos ágyán, egyedül a hű Komáromi tartózkodott mellette éjjel-nappal. Halála előtt öt vagy hat nappal kissé jobban lett, s akkor Komáromi kérte, hogy közölje vele a végakaratát. Először a fiáról emlékezett meg, majd „némely becsületes szolgáirul” (köztük Komáromiról), s végül meghagyta, hogy hol és milyen ruhában temessék el. Komáromi vállalta, hogy mindezt írásban is rögzíti, és szóval is tudatni fogja II. Rákóczi Ferenccel. Három nappal később már Komáromitól is el kellett búcsúznia, február 18-án pedig elhunyt.

 

A fejedelemasszony testét két nap múlva koporsóba tették, és Izmidbe vitték. Innen március 8-án vitték tovább hajón Isztambul felé, s 10-én meg is érkeztek Galatába. Még aznap este a koporsót átvitték a galatai jezsuiták „kisebbik templomába”, azaz a St. Benoît rendházba, ahol ünnepélyesen örök nyugalomra helyezték Zrínyi Ilonát. Komáromi fehér márványból két síremléket készíttetett, ezek egyike a családi címerét ábrázolta, a másikra pedig a sírfeliratot vésette rá arany betűkkel.

 

A fejedelemasszony utolsó napjaiban maga Thököly is nagybeteg volt, és Zrínyi Ilona végrendelkezése idején ő sem tudott felkelni az ágyból. Nem tudni, hogy a betegsége miatt, vagy éppen a Porta tiltása miatt-e, de még a temetésre sem tudott elmenni, és akárcsak a felesége, ő is mindent Komáromira bízott.

 

1906. október 29-én Késmárkon Thaly Kálmán történetíró többek között a következő szavakat mondta a Thököly Imre újratemetésére összegyűlt honfitársainak: Thaly ünnepi szavai szerint „Thököly Imre még boldogabb volt, mint Rákóczi, mert ez úgyszólván reménytelenségben hunyt el, míg ő tudott és hallott a kurucvilág győzelmeiről, és mostohafia zászlóinak diadaláról. Ő reményeket táplált még, és a szécsényi országgyűlésre elküldte követét, és végrendeletében meghagyta fiának, hogy az idegen földben őt porladni ne hagyja, de valamikor az édes hazának valamelyik ágostai vallású templomában, valamelyik kuruc városban temessék el”.

 

Thököly fejedelem mintegy 18–20 évet töltött el az Oszmán Birodalom területén. 1690-ben, még ha csak rövid időre is, de Erdély fejedelme lehetett, igaz, utoljára csak a következő év őszén léphetett Magyarország területére. 1695-ig a saját katonasága körében élt, de a Porta még az elkövetkező években is számolt vele. A török hadvezetésre nézve döntő zentai csatavesztés (1697. szeptember 11.) után már nem térhetett vissza a katonái közé, viszont azokkal továbbra is szoros kapcsolatot tarthatott fenn, mint ahogy kapcsolatban maradt az otthoni híveivel is. Igaz, Isztambul, majd Izmid is messze esett a magyar és erdélyi határtól, a Bulgáriában, Havasalföldön és Moldvában, valamint a határhoz közeleső török várakban élő magyar bujdosók azonban könnyen érintkezhettek a hazaiakkal. Nyilván pezsdítően hatottak Thököly udvarára a II. Rákóczi Ferenc Habsburg-ellenes szervezkedéséről és az elfogatásáról érkező hírek, ill. a bécsújhelyi börtönből történt bravúros szökése. 1703 tavaszán pedig Magyarországon kitört az új felkelés, amelynek az élére a fiatal Rákóczi állt. Minderről Thököly is tudott, a bujdosó katonaság jelentős része pedig már 1703 nyarán hazatért, hogy csatlakozzanak az új szabadságharchoz. Reményeket táplált maga Thököly is, a mostohafiának küldött szépszámú levele is erről tanúskodik. Rákóczi is rendszeresen ír neki, de a régi, és hazaküldött hívei is igyekeznek kapcsolatba lépni vele. A Rákóczi-szabadságharc első három éve különösen emlékezetes a katonai sikerektől, amelyeket mind Rákóczi, mind a tábornokai, mind pedig a bujdosó fejedelem egykori hívei megírtak, de az isztambuli francia követtől is gyakran érkeztek újabb hírek a kurucok győzelmeiről.

 

Thököly folyamatosan kérte mostohafiát, hogy eszközölje ki a hazatérést a Portánál. Úgy gondolta, hogy Rákóczi felszólítására az erdélyi rendeknek kellene ebben az ügyben követeket küldeniük, annak ellenére, hogy 1704 nyarán azok egyöntetűen Rákóczit választották fejedelmükké. Thököly hitt abban, hogy az új fejedelem nem fogja megtagadni tőle a jogait, és átengedi neki Erdély vezetését. Véleménye szerint ugyanis Rákóczinak „egy magyarországi korona forogván kezén”, ő pedig Erdélyből támogatná a hadakozást, annál is inkább, mivel úgy látta, hogy Rákóczi generálisainál szerencsésebben tudná intézni az erdélyi ügyeket.

 

Rákóczi Thököly számos kérését teljesítette, többek között pénzt küldött neki, és visszaadatta a magyarországi és erdélyi birtokait is. A legfőbb kívánságát azonban nem teljesítette, amire a török urak is felfigyeltek. Eközben Marquis De Ferriol igyekezett mindent megtenni Thököly hazatérése érdekében. 1704 decemberében úgy tűnt, hogy sikerrel jár, de Thalmann osztrák követ meghiúsította a fermán kiadását. Ennek ellenére a száműzött fejedelem továbbra is töretlenül hitt, hogy hamarosan visszatérhet hazájába.

 

Érdemes egy pillantást vetni Thököly Imre ekkori levelezésére. A Magyar Országos Levéltárban megtalálható egy Törökországból hazakerült Thökölyféle leveleskönyv töredéke, amelyben összesen 78, 1705. augusztus 14. és 26. között, tehát alig 13 nap alatt írt levél másolata maradt fenn. Ezzel ellentétben a rendelkezésünkre álló további leveleskönyvek jóval kevesebb elküldött levél másolatát őrizték meg. 1691-ben 22, 1692-ben 26, 1694-ben 25, 1696-ban pedig alig 20 levelet kelteztek augusztusban, az 1699-ből fennmaradt két másolati könyvben pedig egyetlen augusztusban kelt levelet sem találunk! Hatalmas mennyiség tehát az 1705 augusztusi levelezés, főleg, ha belegondolunk abba, hogy a fejedelemnek ekkor már csak napjai voltak hátra az életéből. A levelek mennyisége és tartalma egy olyan embert vetít elénk, aki az utolsó percekig reménykedett, hitt abban, hogy hamarosan hazatérhet. Sokat várt a szövetkezett magyar rendeknek a Rákos mezejére összehívott országgyűlésétől, ahová külön követet is küldött.

 

A fejedelem hétköznapjairól nem sokat tudunk. Jó barátságban volt Damad Hasszan nagyvezírrel, a szultán sógorával, akit 1704 szeptemberében száműztek Izmidbe. Thököly 1705. március 15-én Rákóczihoz írott levele szerint nem sokkal korábban Hasszan Pasa személyesen is meglátogatta őt a Virágok mezején levő majorházánál, és az ebédet is nála töltötte el. Arról is tudunk, hogy a pasa felesége, III. Ahmed szultán nővére, pedig „becsülettel látta” a törökül is beszélő Szöllősy Zsigmondnét, „ki által felnyittatott szive az magyar nemzetnek”.

 

Akárcsak harminc évvel később, amikor 1735. április 8-án II. Rákóczi Ferenc örökre lehunyta szemét Rodostóban, Thököly utolsó napjairól és a haláláról is pontos értesüléseink vannak. A mindvégig mellette levő hű udvari titkár, Komáromi János még aznap megírta a szomorú eseményt II. Rákóczi Ferencnek, október 9-én pedig részletesen is beszámolt az ura haláláról, ill. temetéséről. A legrészletesebb leírást viszont a „Diarium”-ában őrizte meg a számunkra.

 

1705 szeptemberének első napjaiban járunk, úgy tűnik, hogy éppen másodikán. Maga Komáromi is nagybeteg volt, vallomása alapján éppen a két évvel korábbi meleg fürdő következtében. Súlyos állapotát az is jelzi, hogy a nem kevésbé beteg Thököly személyesen látogatta meg, igaz, hogy őt is hordszéken kellett átvinni. Komáromi ekkor már a halált várta, mint írja: „én már az halálra elkészűltem, Istenemmel s lelkiisméretemmel megbékéltem, ... várom óránként csendesen a boldog órát, s ez világtól való megválásomat.” Azonban még nagybetegen is felfigyelt a fejedelem állapotára, és tapintatosan felhívta a figyelmét arra, hogy már neki sem lehet hátra sok ideje. Figyelmeztette rá, hogy minél hamarább készítsen végrendeletet, mert, ha anélkül hal meg, „ezen az reménytelenségben lévő szolgák egymást össze vágják javai kapdozása alkalmatosságával”, amit ha a törökök észrevesznek, az Isten sem menti meg a magyarokat attól, hogy gályákra küldjék őket, és akkor soha „hazájokba nem verődhetnek” vissza. A fontosabb értékeit, pedig a végrendelettel minél hamarább küldje el lepecsételve a francia követhez, s ha valóban meg talál halni, a végakaratát a megfelelő módon fogják teljesíteni. 

 

Már maga a tény, hogy a titkár ilyet megengedhetett magának, elárulja, hogy az úr és a szolga között bensőséges viszony lehetett, és az eltelt 15 esztendő alatt Komáromi olyannyira megismerte a fejedelmet, hogy még a halálra készülve is tisztában volt a másik állapotával. Természetesen az olvasóban rögtön felmerül a kérdés, hogy vajon mi is lehetett a fejedelem válasza a titkár őszinte kinyilatkozására. „Ő szegény nagy szemeit reám meresztvén, e dolgot tréfának nem vévén, elvitette tőlem magát vissza a szállására, s menést bézárkózván, az testamentomához fogott, másnap elvégezvén s bepecsételvén mind azt, mind féltőbb javait az franczia orátorhoz küldötte”.

 

Alig tíz nap múlva, szeptember 12-én éjféltájban futva érkezett az egyik szolga Komáromi szállására, „s zörget az ajtón erősen”. Komáromi leírása alapján szinte látjuk is magunk előtt, s az események, mint valami gyorsított film, peregnek: „Kérem ki vagy, nevét megmondván, mondá: Urunk ő nagysága hivatja kegyelmedet, – mondék, miért nem hagytok békét? Látjátok mely nyomorultúl vagyok, hadd nyugodjam”. A szolga elárulja, hogy a fejedelem rosszul van, s közben újabb küldönc érkezik. Komáromi ekkor már egy percig sem haboz, gyorsan nadrágot húz, és a mentéjét a hálóingére kanyarítva siet egyenesen a fejedelem szállására.

 

Rögtön észreveszi a nyilvánvaló változást, és tisztában van vele, hogy Thökölynek már csak órái vannak hátra. Ahogyan később papírra vetette az első benyomásait: a fejedelem „ábrázatja igen megváltozott, s az szemei is nem egyenesen járnak”.

 

Ekkor Thököly elővetetett Komáromival egy három nappal korábban írt, pecséttel lezárt, de címzés nélküli levelet, s arra reszkető kézzel felírta, hogy halála után Komáromi bontsa fel. Majd elővette az ezüst porzóját, „meg porozta”, és szó nélkül a titkár kezébe nyomta. A pótvégrendelete volt az, amelyre valóban a Komáromi által említettek voltak a fejedelem kézírásával írva.

 

Komáromi ezután térdre ereszkedett az ágy mellett, és közös imádkozás után a fejedelmet pihenni hagyta, és gyorsan levelet írt a francia követnek. Még be sem fejezhette, amikor észrevették, hogy Thököly már nem lélegzik. Vasárnapra virradóan, hajnali három óra volt akkor. Egy szőnyegre fektették, s miután megmosták a testet, a hétköznap hordott fekete köntöst félretéve, díszesen felöltöztették: „tisztességes fejedelmi fejérruhát, testszin nadrágot, s habos narancsszin tafota pánczélinget, szép széles öreg arany csipke az körületin”, a fejére pedig „testszin öreg pár nyosztos süveget” tettek. 

 

Még aznap beszámolt a halálesetről II. Rákóczi Ferencnek is, amely szerint az Úristen „Nicomédián kívűl, az Virágok mezején levő csiflikjébűl vagy majorjábúl, – azon házacskábúl, melybűl boldogemlékezetű Méltóságos Fejedelemasszony Zeréni Ilona kegyelmes Asszonyunkat ő Nagyságát is, – ez árnyékvilágbúl kiszóllította” a fejedelmet.

 

Három nap múlva koporsóba helyezték, de a Portára csak a halálát követő ötödik napon adtak hírt, mivel Komáromi biztos akart lenni abban, hogy a francia követ megkapta a két végrendeletet, ill. a fejedelem értékeit. A követ gyorsan és diszkréten intézkedett, s a titkár tudósítását kézhez kapva rögtön elküldte a saját titkárát egy „kapás Janicsárral, hogy valami alkalmatlanság ne essék”.

 

Később látni fogjuk, hogy kétszáz évvel később mennyire fontos lesz Magyarországon Thököly fejedelemnek a temetéséről szóló végakarata. Thököly ugyanis meghagyta Rákóczinak, hogy a testét „Erdélyben vagy Magyarországban” vigyék, és ott „valamely kulcsos városban egy lutheranum templumban” temettesse el Rákóczi, „epitaphiumot [emlékművet] s zászlót tétetvén temetése felett, emlékezetire”. Erre egyébként Komáromi János még az október 9-i levelében is felhívta – szinte teljesen ugyanezekkel a szavakkal – Rákóczi figyelmét.

 

A bujdosók a szultán engedélyéhez fordultak, hogy a végakaratának megfelelően Erdélybe vagy Magyarországra vihessék, de csak annyi választ kaptak, hogy ott kell eltemetniük, ahol meghalt. Ekkor Komáromi a fejedelem jó barátjához, az ugyancsak Izmidben élő egykori nagyvezírhez, Hasszán pasához fordult, hogy engedje meg Thökölyt a városba vinni. A Szent Illés hegye ugyanis eléggé félreeső helyen van, s félő, hogy a tolvajok kiássák a holttestet, vagy a kutyák hordják szét a maradványokat. A pasa bele is egyezett, de azt a feltételt szabta, hogy csak éjszaka szabad átvinni a városon.

 

Komáromi választása az örményeknek a tengerparthoz közeli új temetőjére esett, ahová Thököly gyakran ellátogatott, „egy nagy sürű fa alá, egy hideg forrás mellé”, ahová senki sem temetkezett. A sírhelyet hatvan tallérért megvásárolta a helybéli örményektől, majd szeptember 27-én a „sürű nagy fa alatt, a hol életébe sokat feküdt”, megásatta a sírt. A koporsót kővel körülrakatta, és vastag cserfadeszkákkal fedte le. Miután a földet visszatemették, övig érő kőrakást emeltek, s arra került rá később a fehér márványból készült síremlék, a felirattal és a fejedelem címerével. Végül, a sír felé „szép cserepes épületet” emeltek. Egy későbbi elszámolás szerint Marquis de Ferriol francia követ száz tallért költött az „Idvezűlt fejedelem Tököli Imre monumentumára”. A síremlék elkészültével Komáromi János is felkészülhetett, hogy tizenöt évi távolét után viszontlássa hazáját és a kisfiát. Naplójából és a II. Rákóczi Ferenc fejedelemhez írott leveléből egyaránt az derül ki, hogy elégedetten távozott, mivel méltó emléket sikerült állítaniuk a hazájától távol elhunyt „kuruc királynak”:

„Már ezt minden úton járók, valakik jőnek, mennek egész Ázsiában, a szent földre, vagy Kanaán földjére, Egyptomba, Syriába, Babyloniaba, Arabiába, a Sinai hegyre, egyszóval akár hová, Perzsiába és egyéb helyekre, minthogy más úton nem is mehetnének, mind láthatják, és mondhatják, az mint méltó is, hosszas bujdosásáért, s édes hazájáért s nemzetségiért való martyromságáért szegénynek: REQVIESCAT IN PACE. AMEN.”

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :