Szintetikus táj

Ha azt mondom: táj, akkor általában nyugalmat, békét, a háborítatlan idillt sejtetõ képet, hangulatot keresünk a fogalom mögött.

A nagyváros zajától, emberidegen közegétõl szabadulni vágyó egyén idill utáni vágyódásának egyfajta utópisztikus megtestesülése az a jelentés, amely számunkra a táj mögött "rejtõzködik", tudatunkba mélyen beágyazódva. Ez a fajta elvágyódás teljesen természetes. A tájban talán minden ember azt a háborítatlan nyugalmat keresi, amely hétköznapjaiból rendszerint hiányzik.

Ha azt mondom: tájkép, abban az esetben már egy fogalmilag összetettebb kép jelenik meg elõttem. Lehet akár az elõzõ keresés egyfajta vizuális eredménye is: hazavinni egy szeletet a békességet jelentõ természetbõl. Lehet már létezõ, érzelmileg, hangulatilag és akár technikailag is változatos vizuális reakciók, artefaktok sorozata. Bevillanhat id. Markó Károly pusztája, szivárvánnyal és gémeskúttal, Van Gogh búzamezõi, Paál László erdõrészletei, Szinyei pipacsai, Csontváry "lélek-fái", vagy a sokszor névtelen festõk naplementéi, tehéncsordái és sziklaperemei vízeséssel.

Azt, hogy kinek milyen a véleménye egy adott tájképrõl, az teljesen alkati kérdés: valaki számára remekmû, valakinek meg giccs. Bár az utóbbi fogalomnak vannak jól körüljárható "peremei". Az viszont tény, hogy a tájfestészet mindig is a mûvészet és az élet szerves részét képezte, sõt a szabadban való festés ténye gyakran egy valóságos forradalomi tettel ért fel a mûvészet bizonyos történelmi periódusaiban /barbizoniak, impresszionisták/. A XX. század második felében ez is átértékelõdött, mint sok minden más. A giccsfestés divat, sõt mûvészeti ág lett, a technikai dilettantizmus pedig absztrakt mûvészetté avanzsálta azt, ami tulajdonképpen nem is az.

Van-e értelme a tájfestészetnek, van-e helye a mûvészet egyre szélesedõ palettáján? S vajon tudnak-e még újat mondani számunkra a festõk tájképeikkel? Aki ezekre a kérdésekre keresi a választ, ajánlom nézze meg Palo Megyesi, kassai képzõmûvész kiállítását, amely szeptember 21-én nyílt meg a Jakoby Gyula Galériában, Kassán, Szintetikus táj címen. A cím hallatán egy Ozsvald Árpád idézet jutott eszembe: "Hiányzik belõlünk a dolgok egyszerû, áhitatos tisztelete. Elfelejtettük a boldog, természetes csodálkozást. Injekciót kap a csecsemõ, ha bömböl, így válunk lassan immunisakká minden iránt. Akaratunk a megszokottság béklyóit hordja, a szépség tisztaságát szégyelljük mások és magunk elõtt."

Egy igazi beszólós, ironikus-groteszk szintetikus tájat vártam, amellyel valószínûleg a mûvész szájbarágósan elmondja nekünk, csekély értelmûeknek kendõzetlen véleményét az emberrõl, tájról, társadalomról, és azt, hogy mi a helyzet a világban. Helyette, a még elfogadható idill pasztellszíneit, tájrészleteit, növényi metaforáit kaptam. Hát igen, ilyen az ember, rögtön kész az ítélettel még a tárgyalás elõtt. Megyesi tájképei egyértelmûen vidámak, tele ötlettel. Nem az egész egységet próbálja befogni, csak bizonyos részleteit - felismerhetõen, de mégis egy kis egészséges "titkolódzással" meghintve. Festményeinek egy része növényi fragmentumok: a hátterük elmosódott, de a táj elemei még felismerhetõek, a festõ "lencséjébe" bekandikáló növényi részlet /maga a kompozíció/ éles.

A kiállítás címe sokat sejtet, de ugyanakkor tág értelmezési lehetõséget is ad a szemlélõ számára. Az egyik jelentés szerint részeket, alkotóelemeket egymásba kapcsolót jelent a fogalom, de értelmezik sokszor úgy, mint  tisztát, esetleg vegyit vagy mûvit is. Az elsõ benyomások után érdemes megkeresni a képeken, mit is érthetünk szintetikus táj alatt. Számomra elsõsorban a technikai megoldás adott támpontot a cím és az egész koncepció megértésében. Ha jól vettem ki a felületbõl, a háttér festékszóróval készült, ebbõl a háttérbõl álltak dombormûszerûen a növényi rostokat felidézõ festék és fogkrém csíkok. Az átlátszó bolyhok - melyeknek a funkciója talán az, hogy még életszerûbbé tegyék a kompozíciót /vagyis az illúziókeltés/ -, szilikonból készültek, de felhasznált más anyagokat is, pl. üvegcserepeket. Számomra ettõl életszerû. Ha valódi növényi rostokból, szalmából, rózsaszirmokból építette volna fel ezt a "szintetikus világot", talán nem érte volna el a hatást, ami a legmeglepõbb volt számomra: mindenki jól érezte magát ebben a Megyesi által megteremtett "mûvi, tiszta" mikrovilágban, pedig ha vesszük a jelzéseket, ugyanazt mondja mint az, aki a hatodikról performance gyanánt ledob egy televíziót, csak sokkal finomabban teszi. Megyesi szintetikus mikrovilága a mi mikrovilágunk is egyben, melyet könyökkel tágítunk, melyben panaszáradatot zúdítunk ismerõseinkre, de azért - még magunknak sem valljuk be - jól érezzük magunkat a sok "színes mûanyag között".