[kapcsolat]   husken

Nyári nyitva tartás

 

Rajzszög20

 

Róth

 

Sándy

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

Történelmi dokumentumok databázisa

szerző: Kovács Ágnes 2018-04-28

 

Történelmi dokumentumok databázisa

 

Személyes történelem - harc a partizánokkal

 

A bódvavendégi Király József a második világháborús emlékeiről mesélt. Megjárta a Don-kanyart, de utána sem telhetett nyugodtan az élete. További megpróbáltatások vártak rá. 

 

„Mikor itthon voltam, egy pár hónap múlva megint megkaptam a sas-behívót. Már az oroszok itt voltak a Kárpátok mellett. Lengyelországon, Ukrajnán keresztül, meg aztán megint amarra, Németország felé törtek. Így aztán mi kimentünk a frontra másodszor is a kassai ezredtől. Úgyhogy, másodszor is kimetünk. Ide, Galíciába – Lengyelország meg Ukrajna, erre a részre. Már nem jutnak ezek a faluk eszembe, hogy hol mindenhol voltam. És úgy volt először – mert Horthy nem akart kiengedni már bennünket –, hogy megmaradunk a Kárpátok vonulatába. El is foglaltuk az állást, de kaptuk a parancsot – mert Horthyt félreállították, és átvette Szálasi, a nyilas pártvezér az országban a hatalmat. Úgyhogy a Kárpátokat elhagytuk, és visszajöttünk a tetőnél: Ungvár, Alsó-Berezna, Felső-Berezna, Uzsok, és ott Uzsoknál mentünk át a hágón ki, Oroszországba. Szkólénál,... de már megint megütköztünk az oroszokkal. Erős hadseregük volt az oroszoknak, és bizony, nem tudtunk előretörni. A sok sebesült, a sok haláleset megvolt. Főleg az utászok, meg a kerékpárosok, a huszárok, azok voltak bedobva, hogy majd ők megzavarják a hadsereget, de lovon, meg biciklin, meg az utászok felszereletlenül nem voltak kiképezve ahhoz a támadáshoz, amit végre kellett hajtani. Nem sikerült nekik. Nagyon sok halott, meg fogságba esett és sebesült volt közöttük.

 

Azután mi mentünk. De muszály volt nekünk megállni Klumačiknál, nem mehettünk tovább, mert erős ellenállásba ütköztünk. Ott is nagyon nagy volt a veszteségünk, és természetes, hogy mi megálltunk aztán. Sok cimborám, jánoki cimborám, Gál Mihály is megsebesült ott, Ráky István a falumbeli is. Aztán a németektől kaptunk segítséget. Két harckocsit kaptunk, meg egy század német katonát. Hát ők a harckocsival aztán előretörtek, és mi aztán segítettünk nekik: oldalról biztosítottuk a németeknek a védelmet. De rengeteg sebesült volt közöttük is. Hát erős támadás volt. Tíz hadosztály katona volt felkészülve az ororoszoknak velünk szembe. És ennek az előőrsei védekeztek és azok támadtak bennünket. 

 

Na igen. Aztán...Klumačik, Klumačik...nem jut eszembe, azt a várost hogy hívták itt, Klumačik után, ahol ezek fel voltak készülve... Úgyhogy mi, ahogy előretörtünk a németekkel együtt, bekerültünk az erdőbe. Jöttek az orosz repűlőgépek, a légiaknát szórták le ránk meg a németekre. Megindult a harckocsi-támadás az oroszok részéről is. Úgyhogy nekünk itt is meg kellett állni, és nem tudtunk tovább menni. No, de a németek elvitték aztán a harckocsit, ugye, mert mindenütt szorult a kapca. Az meggyengített bennünket. Majdcsak minden hajnalban támadtak bennünket az oroszok, de annyit tudtunk állóhelyzetben megvédeni, hogy nem futottunk vissza, vagyis nem adtuk fel a vonalat.

 

Ez a Varga János, a szomszéd falubéli, már meghalt, nyugodjon, jó barátok voltunk, habár sokkal idősebb volt, mint én. Ő volt nekem a bátorítóm, kedves bajtársam, én meg védtem őt mindig. És azt mondtam neki: iparkodjon hátra menni, hogyha nehéz helyzetbe kerülünk, hogy rólam is tudjon idehaza életjelet adni. No, de viszont minél hátrább ment, annál rosszabb volt, mert az oroszok az aknavetőkkel a hátunk megett dobálóztak. Úgyhogy majdnem az életébe került. Hát azt mondta nekem, hogy minek küldtél hátra. Még ott sokkal rosszabb volt, mint itt elől. Majd az életébe került. Nézze, mondom, én magának jót akartam, meg magamnak is. Majdnem meghalt, mert közel ment egy fához, és a fa tetején robbant az akna. Kapott egy szilánkot, meg aztán a kenyérzsákom is nála volt, hogy védve legyen. A kenyérzsák is összenyúzva, meg a kulacs is, minden. Szétvágta a szilánk. Hála istennek, csak kisebb sebesülésem volt, de ez egyenlő a semmivel. Szilánkokat kaptam. De mellettem nagyon sokan meghaltak. Egy katona cimborám, akivel együtt voltam újonc – Várkonyi József hevesi fiatalember, házas volt, két gyereke volt –, amikor bementünk a németekkel ott az oroszokat megzavarni Klumačiknál, hát ott a repülőakna pont a hátunk mögé esett. Az ő szíve megszakadt. A szeme behomályosodott. 

 

Két emberem akkor megsebesült, azokkal voltam elfoglalva. Azután figyeltem rá, látom, hogy meg van halva. Dörgöltem, húztam, rángattam, de közben jött a támadás is, sok időm nem volt, így aztán elszedtem az iratait, a hátizsákot, a kenyérzsákot elvettem tőle, és leadtam a századparancsnokságon. Még ott is kaptam egy kitüntetést, és előléptettek szakaszvezetőnek. Mert egy nehézpuskát a kezelője, akire rá volt bízva, eldobott, én meg felvettem a vállamra és kihoztam. Azért is kaptam egy kitüntetést, de azután már nem kaptam kézhez, mert közben fel kellett adni a vonalat, és megvolt a zűrzavar köztünk is.

 

Egy alkalommal a szerencsi zászlóalj mellett az oroszok betörtek. Bekerültek a hátunk mögé. Fel kellett nekünk adni a vonalat. Romániába szintén betörtek, és visszajöttünk a Kárpátok tetejére. Ott voltunk vagy három hétig, és onnan is aztán vissza kellett jönni, mert már Debrecen és Nyíregyháza is elesett, Szlovákiában a Dargovnál az oroszok a partizánokkal együtt megtámadták a németeket. Úgyhogy Ruszinszkóból nekünk is vissza kellett jönni.

 

Én onnan aztán, ahogy visszajöttem, még voltam olyan helyzetben, hogy felkértek, menjek vállalkozni. Hát nem akartam menni vállalkozni, de a cimborák is azt mondták, hogy gyerünk. Úgyhogy megint bevágtak minket Kistéglásnál – Csap felett, itt keleten –, bevágtak bennünket a vonalba, de rendezetlenül. Se ismerős, se senki nem volt ott. Az unokatestvérem is ott sebesült meg, nagyon sokan, mert az oroszok a gyors fegyverekkel rákényszerítettek minket, hogy adjuk fel a vonalat.

 

No, én összeszedtem az embereimet, megkerestem a Tisza parton a századomat, és ott jelentkeztem. Onnan aztán átjöttünk a Tisza partról a Bodrogon Olaszliszkára, és ott voltunk egy ideig, védtük a Bodrogot. Ott nem voltak olyan nagy problémák. De Miskolc felé közeledett az ellenség, fel kellett adni megint a vonalat.
Bekerültem Erdőbényére. Erdőbényén egy pár napig voltunk. A helyzet olyan volt, hogy nem tudtuk, kik jönnek utánunk. A századparancsnokom, Halász százados megkért – mert már akkor szakaszvezető voltam –, hogy fel kellene deríteni, kikkel állunk szemben. Hát én magamhoz vettem pár embert – egy restei fiatalembert, Balogh Andrásnak hívták, ő is mellettem volt, Vanyó Endre, már meghalt Gomboson, meg már nem is tudom pontosan, hogy kit. Bementünk az ellenség háta mögé, körülbelül olyan három és fél, négy kilométerre. A völgyet Szegilonnál, meg Erdőbényénél kimellőztük és a hegyen keresztül az erdőbe mentünk be a románok háta mögé. Természetes, hogy mindjárt találkoztunk a tábori őrsükkel. 

Az egyik cimborám azt mondja, hogy fogjuk el az egyiket. Hát nézd, mondom, ott van nála a fegyver, mi ahhoz kevesen vagyunk. Majd aztán a másik cimborám, nem tudom hogy hívták, vette a puskát, és rálőtt. Ez lefeküdt. Akkor már a lövés után mi lementünk a völgybe. Erdőbényénél a patak szélén voltak a románok, a megszállók. Tüzet nyitottunk rájuk, úgyhogy mindjárt tudtuk, kik vannak ott, hányan vannak, mikkel vannak felszerelve. A századparancsnokunk meg a másik oldalról figyelte, hogy mi lesz. 

Amikor visszamentünk, jelentettem, hogy mi a helyzet. Jól van fiam, azt mondja, nem történt semmi baj, minden rendben van. Én láttam, hogy mit csináltatok. Azt is láttam, hogy hány lövést kaptatok. Aknavetővel aztán a románok viszonozták nekünk a tüzet, ahogy odalőttünk. De amúgy a lovak, a szekerek, meg a nép is, futottak össze-vissza, mint akik meg vannak őrülve.

 

Ott előléptettek őrmesternek. Onnan visszajöttünk Szántónak, és Kassa védelmére helyezkedtünk el Perénynél. Ott voltunk egy hétig. A románok jöttek, mi kevesen voltunk. Hidasnál betörtek, Perénynél voltak a németek szintén, két harckocsival. Mi lekényszerültünk onnan, mert nem tudtuk, hogy ki van a hátunk mögött. Az összeköttetésünk is megszakadt. Bekerültünk Bárcára, ott volt a gyűjtőtábor. Bárcáról kimentünk a Semse, Rudnok, Jászó vonalra. Szóval a hegy alá, a kassai vonalra. Onnan aztán mentünk be Szomolnokra a szerpentinen. Szomolnokról ki Uhornára, Uhornáról aztán mentünk fel a tetőre.

 

Mi onnan támadásba lendültünk a németekkel együtt, és leszorítottuk a románokat a Szoroskőn, át Almáson és a Szádelői-völgyön a másik oldalra. Ez a támadás karácsonykor történt, 44-ben, és ott voltunk egészen január 25-ig. Védtük a vonalat. No, de nem sokan voltunk ott se magyarok.

 

Közben még azt is hallottam, hogy a századparancsnokomat a partizánok kivégezték. Itt volt Tornán a testvére mellett – talán Gömörinek hívták, egy főhadnagy volt –, és jött vissza hozzánk. A partizánok elkapták és kivégezték. Mert hallottam, hogy a háború után megtalálták, és valami hét szuronyszúrás volt benne…

 

Úgyhogy aztán onnan szintén lekerültünk körülbelül 25-én januárban, és mentünk Rozsnyó védelmére. Mert már Rozsnyóhoz közeledtek a románok, meg az oroszok. Szintén ott voltunk három nap. Hát még nem ismertük ki a helyzetet, a németek pedig vonultak vissza. Mi nem tudtuk, hogy kicsodák, hát beléjük tüzeltünk. Nem történt semmi, csak a puskacsőre kitűzték a fehér zsebkendőt, hogy ne lőjjünk. Azután veszekedtek, hogy minek lőttünk beléjük.

 

Azután Rozsnyót feladtuk, a kivonuláskor én voltam az utóvéd. Mikor elhagytuk Rozsnyót, hát már az én szakaszom volt utól. Látom, hogy az emberek ide is félre mentek, oda is félre mentek – mintha mentek volna félre való dolgukra, be a sáncba. Főleg ott, ahol olyan gazos rész volt. Én ezt láttam. Menjetek, majd én is megyek – gondoltam magamban. Onnan felkerültünk egészen Dobsinára. Megállás nélkül mentünk, de óvatosan, mert a partizánok ott voltak már az Alacsony-Tátrában megbújva. Azt is hallottam, hogy nagyon sok magyart kivégeztek Rozsnyón is. Akik megadták magukat. Habár ezt a történelem nem írja, de annyit tudok, hogy mivel utóvéd voltam, és nagyon sokan lemaradoztak, azok közül nagyon sokan nem tértek haza.

 

Dobsinánál megint visszafordítottak bennünket Vlachovóra, Oláhpatakra. Nem egészen Oláhpatakra, hanem Dobsina meg Vlachovo között volt kiépített vonal, amit a munkatábor épített ki, hát ott voltunk egy hétig. Onnan aztán kaptuk a parancsot, hogy vissza kell vonulni. Hát én, mint szakaszparancsnok, elmentem a rajparancsnokokhoz, mondom, hogy ekkor és ekkor, este hét órakor vissza kell vonulni. Telefonon kaptam a parancsot, mit csinaljunk? Megyünk még tovább? Hát, ahogy akarom, mondták. Mondom, úgy gondoltam, hogy ti, mint rajparancsnokok magatokhoz veszitek az embereket, és parancsot adtok, hogy menjenek el. Ők elmennek, mi lemaradunk, és akkor én tudom, hogy hol van az aknazár a drótkerítésen, én tudom, hogy hol van a kapu, mert én vettem át. Mondom, akkor jöttök utánam, és átmegyünk a románokhoz. Úgyhogy ez február közepén történt.

 

Átjöttünk Vlachovóra a románokhoz. Kiabáltam, mikor már közeledtünk a csűrökhöz Oláhpatakon, hogy rumuni, rumuni, nestrilj, nestrilj, rumuni! Mi ungar! Szóval, ne lőjjetek románok, mi magyarok vagyunk. Aztán kiabált az egyik jobb oldalról, hogy ide gyere magyar, ide gyere magyar! Mondom, nem megyünk oda, megyünk egyenesen – hogy ne lőjjönek. Mindenesetre riadóztak a csűrökben, ahol megbújtak, nagy jajgatás, ugrálás hallatszott. De féltem attól, hogy belénk lőnek, mert meg lesznek ijedve. Az embereimnek mondtam, hogy feküdjenek le, majd én egyedül maradok állva. Mert ha látják, hogy többen vagyunk, hát még veszélyesebb. Úgyhogy, aztán bekerültünk a románok kezébe. Máris elvették a fegyvereket, pisztolyokat, a zsebbe kotorásztak, ha volt valami óra vagy érték, mindjárt elvették. Még jó ruha volt rajtunk, levették rólunk, ideadták az övéket. Jó tetves volt a ruhájuk. 

 

No, de rosszul csináltuk mi ezt, mert azután kellett volna nekünk is. Hidegben meg hol éjszakáztunk, meg útközben aludtunk. No, de hát ez így történt. Így kerültem aztán a három rajparancsnokkal fogságba. Lekísértek bennünket aztán Rozsnyóra. De közben megháltunk Betlérben. Körülbelül voltunk már olyan összeszedett magyarok 6-700-an. És kísértek bennünket át Jabloncától Körtvélyesnek, a szerpentinen be Szögligetre. Aztán mentünk Szendrő, Edelény felé, át Bódvánál, átmentünk Ongára, Miskolcon túl. Igen ám, de annyi sok fogoly volt, akiket az oroszok telepítettek ki az országból, hogy nem győzték őket vinni. Ott voltunk egy hónapig Ongán fogságban. Lefertőtlenítettek, meg enni adtak, amit a lakosság összegyűjtött. Ongáról április 9-én kiengedtek bennünket munkára, hogy tudjonak enni adni. Egy öreg néninél voltunk munkán. A kertben összegyűjtöttük a kézigranátokat, meg aknákat, a lőfegyvereket és aztán gondoltuk, hogy majd jelentjük. Este grízes galuska volt a vacsora. Az öreg néni azt főzött. Már nekem nem igen esett jól a vacsora, már én törtem a fejemet.

 

Kinéztem a kapuba, látom, hogy csendesség van. Amikor összeálltunk, akik együtt dolgoztunk, és mondom az őrnek, hogy a kézigránát, meg a többi dolog ott van bent az udvaron, menjen érte. Hát ő fogta magát, minden gondolkozás nélkül beszaladt. Én meg elszaladtam, elbújtam. Be a Ronyva patakba... vagy a Bársonyos?... most nem tudom. Mert  a Ronyvát is ismerem, meg a Bársonyost is. Az egyik itt van Sátoraljaújhelynél. A Ronyva, vagy a Bársonyos. 
Úgyhogy én a patak szélénél, a bokrok közt végig elszaladtam, átugrottam a patakon, be a kukoricásba, át a vasúton, be megint a mezőbe a bokrok közé, a temetőnek meg a szőlőnek, és ucekaj! Éjszakának idején jöttem egyenesen, mindenütt figyeltem az északi sarkcsillagot, és abba az irányba jöttem. Erdőn keresztül, bokrokon, vízen, mezőn keresztül, a falvakat lehetőleg mellőztem, mert azt mondták, hogy ott vannak a románok, a megszállók. Én azt mellőztem. És kikötöttem aztán Alsóvadászon. Ott aztán találkoztam az őrséggel, az éjszakai őrökkel. Kérdeztem, hogy merre lehet Rakaca felé eljutni. Hát hova akarok eljutni? Mondom, Szentjakabra. Hát, azt mondja, menjek egy csöppet vissza, menjek át Tomorra, meg Lakra, és ott menjek át a szerpentinen Rakacára, és Rakacán már otthon vagyok, már mehetek. Nem mertem azt mondani, hogy a Felvidékre jövök. Mert mindent tagadni kellett. Úgyhogy aztán elvergődtem.
 

Másnap reggel kilenc órakor értem be Vendégibe a malomba. Már Aladár, Solcz Aladár a felső ablakon, ami kelet felé néz, ott volt kihajolva. Kiabált nekem, hogy Józsi, Józsi! Felfigyeltem. Ne gyere be az udvarra, mert itt vannak a financok. Hüj, Józsi, mondom, most már hazajöttem, már fogságba esek megint. Megkerültem a malmot, mire a kapuhoz érek, a financok is odaértek. Köszönök: zdrásztvuj tovarisi! Oroszul. Zdrásztvuj! Ők mentek tovább, nem szóltak, én meg bementem a malomudvarba. Ott megpihentem. De már annyira elfogott a láz, kifáradt a lábam, annyira elfogyott az erőm, hogy mire megpihentem, alig tudtam onnan hazajönni. Ezzel, 1945. április 10-én, reggel kilenc órakor jöttem haza, és fejeződött be nekem a második világháború."
 
 Forrás: a szerző saját gyűjtése

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :